A filmművészet története – Egy odüsszeia (2011–2011) 75% 2★

Félúton a Czerny Előtanulmányok a kézügyesség iskolájához című füzete jutott eszembe: alapvetések összefoglalása ez a sorazat, amik ismerete nélkül nemigen érdemes a témához nyúlni, de szerintem komolyabban filmet nézni sem. Talán még jobb (némileg pejoratívabb) analógia az utóbbi években nálunk is elterjedő kétszintes turistabuszjárat: Astorián fel, Erzsébet híd, odafönn a vár, túloldalt a Parlament, Lánchíd, csókolom. Ennél persze igényesebb, mégsem látom értelmét komolyabban kritizálni, két okból: egyrészt világos, hogy ismeretterjesztő tv-sorozatnál nincs többről szó, másrészt olyan hosszú időszakot ölel fel, aminek már a felénél félezer oldalas – bevezetőnek szánt – tanulmányokat irogatott a szakma, tehát 15 órában teljességgel (és teljességében) feldolgozhatatlan az anyag, ennél hosszabban viszont, félő, elvesztené a nézői érdeklődést vagy motivációt (2011-et írunk, az “add meg, uram, de most mindjárt” fénykorát).
Viszont a könyvekkel szemben megvan az elvitathatatlan erőssége: hogy a film médiumán szól róla, így ahol egy-egy szakkönyv legjobb esetben képsorokat közölhet, ott sokkal kevesbb magyarázatra szoruló (sőt: önmagában magyarázó-értelmező) filmrészleteket, jeleneteket mutathat meg, ami nemcsak érzékletesebbé, de élvezetesebbé is teszi “az utazást”. Zenetörténettel-zeneelmélettel foglalkozó könyveken könnyű elvérezni a hangzó anyag jelenléte nélkül – a filmmel kapcsolatban további nehézség, hogy nem dobhatunk fel egy-egy szonátatételt két bekezdés között, hiszen több órányi anyagot is beidézhet néhány sorban. Persze a néhány perces jelenetek bejátszása itt sem váltja ki a filmismeretet, vagyis még e sorozat befogadásának minősége is erősen függ a meglévő háttéranyagtól.

Javára irandó, hogy ugyan nem számolja fel a három pólusú világrendet (Amerika, Európa és a világ többi része), de kifejezetten széles látókörű, több epizódot szentel kizárólag az ázsiai, dél-amerikai, ausztrál és afrikai filmeknek, ami a saját kultúrájukba való belebuzulásra hajlamosak – így pl. én – számára képes tágítani a horizontot.
Filmelméleti szempontból a korszakolása szerintem kiváló, de komoly hiányosságokat és aránytalanságokat éreztem (például bizonyos irányzatok, iskolák, műfajok fejlődése-fejlődéstörténete olykor kimarad vagy csak apró jelekből érzékelhető); ezt azzal engedem el, hogy mégis csak a film történetéről* van szó, nem valamiféle elméleti bevezetőről. A történelmi, gazdasági, politikai és társadalmi összefüggésekre helyezi a hangsúlyt, sőt egyenesen társadalmi jelenségek okozataként, olykor magyarázataként (!) értelmezi a filmet, ami mindenképpen érvényes megközelítés.

Amit mégis kritikával illetnék, az a sorozat mint dokumentumfilm stílusa: ha ekkora munkát állítanék össze, biztos én is megengedném magamnak akár az explicit, akár az implicit szubjektivitást, de ez a fickó néha fájón és primitíven érzelgős, az illusztráló vágóképei-képsorai pedig émelyítőek. A klasszikus hollywoodi filmet például visszatérően egy kifüggesztett, piros üveggömb, karácsonyfadísz szimbolizálja, amely a realizmus térnyerésével a földre hull és darabokra törik… A záró epizódban a digitális technikák elterjedése kapcsán megfestett apokaliptikus vízió pedig – következetesen és nyomatékosan a celluloid haláláról szólva – teljesen felesleges nosztalgikus siránkozás.

Mindezekkel együtt talán senkinek nem elfecsérelt idő végignézni: aki a film történetével ismerkedne, annak határozottan nem az, de arra is használható, hogy filmeket jegyzeteljünk belőle, bár ebben az esetben a befektetés kevésbé térül meg.

*Próbáltam a sorozat nevében szabadkozni, hogy a cím magyar fordítása (A filmművészet története) az eredetihez képest (A story of film) túlzás, de felhívták a figyelmemet, hogy az angol változat is hozzáteszi: egy odüsszeia. Hát ez az affektív, monumentális gesztus, amelyben a szerző oly gyakran megnyilatkozó személye tetten érhető.