A szerencse fia (Zsaruvér és csigavér 3.) (2008) 64% 27★

Remekül példázza Bujtor István sérthetetlen legendáriumának stabilitását a tény, hogy miközben különböző televízióadók újra és újra megpróbálják felfrissíteni ennek a bizonyos ezredfordulós Csöpi-trilógiának az emlékét, a nézők java szemet huny felettük, sőt, még itt a Snitten is meglepően szolid pontszámokkal jelzi csak a vele kapcsolatos elégedetlenségét (a Portos hét pont egyenesen érthetetlen a számomra).

A Zsaruvér és csigavér filmek legnagyobb hibája, hogy ócskaságukat még csak leplezni sem próbálták az alkotók – illetve megfordítva, fel se nagyon tűnt nekik, hogy amit csinálnak, az ócska. A történetek borzalmasak, ezek szellemisége nagyon csúnyán öregszik (ebben a részben az idilli környezetként ábrázolt luxusbordélyházzal abszolút), a színészi munka még az évtizedes múltra visszatekintő veteránok esetében is minősíthetetlen (ott a kétezres években nagyon sok tehetséges, nagymúltú-nagynevű színművész gondolta azt, hogy a tévében elsősorban ripacskodni kell/érdemes), a humor csapnivalóan pojáca és erőltetett, a kivitelezés pedig fapados. Mint írtam egy másik epizód kapcsán, különösen fájdalmas, hogy Bujtor a saját kezében tartotta az egész projektet, írt, rendezett, játszott, meghívta a régi barátokat, meg néhány divatos, felkapott ifjút, de nem tellett tőle többre egy nagyon vékony Hamis a baba utánérzésnél – pedig már az a film is ezer sebből vérzik a mából visszanézve.
Bujtor fáradt és ötlettelen már ekkor, az ember elképzelni sem tudta, mennyire szerette valójában akár ezt a projektet, akár magát a Csöpi mítoszt. Az első két rész műanyag, Szomszédok-szerű esetlenségét elbírta a korszak, amiben születtek, de ezt az epizódot a Snitt már 2008-ra datálja. El tudom képzelni, hogy leforgott már jóval korábban, csupán a jóízlés dobozban tartotta végül, de bárhogy is legyen, 2008-ban ezzel a cuccal már csak azt lehetett bebizonyítani, hogy a készítők világképe menthetetlenül leragadt valahol 1995-ben.
Mégis az talán a legrosszabb, amikor az ember felismeri, hogy Bujtor hívó szavára a nemzet ünnepelt színészei és fiatal feltörekvő tehetségei zokszó nélkül vágták magukat negyvenéves kabaréjelenetekre hajazó erőltetett pózokba – hát Kern, Szabó, Kari, meg a rendőrlányok csapata tényleg ennyire jóllakott volt ekkoriban? Bujtor István tényleg elégségesnek érezte ezt és így?

Nem ajánlom senkinek, mert a nosztalgia-faktora hamis, minden egyéb téren fércmunka, és abszolút csak rossz színben tudja feltüntetni a benne részt vállaló művészeket, alkotókat. Visszafogottan vicces, fapadosan kedvelhető felszíne alatt valójában nagyon is szomorú filmről van szó.

Sajnos a legkevésbé sikerültebb film: a történet banális, az alakítás szinte – rossz értelemben – parodisztikus, és ráadásul Bujtor sem szerepel benne sokat (mondjuk érthető okokból).