Zsaru (1972) 59% 15★

Néhány éve először nézve nem értettem ezt a filmet, sőt, finoman szólva ki voltam akadva azon, mennyire antifilm a szó minden létező értelmében. Az idő múlásával megenyhültem, elkezdtem érteni, mire megy ki a játék Melville-nél, Delonnál, miben rejlik ennek a bűnügyi művészfilm műfajnak a titka és ereje – de a Zsaru még ezzel együtt is jó koncepciójú, de megvalósításában defektes mozinak tűnik. Valószínűleg mert az is.

Ez az utolsó Melville film, egyben az utolsó Delon-Melville film, aminek a forgatását problémák terhelték. A legnagyobb gondot az jelenthette, hogy Delon ekkor már A nyugalom első éjszakája olaszországi forgatására készült, ezt pedig a rendező nem hogy jó néven nem vette, de valósággal össze is veszett a színésszel. Egyébként látszik: Delon amúgy mai szemmel már megszokott, flegmatikus, befordult, érzelmeit ki nem mutató figurája egy az egyben ugyanaz, mint A nyugalom… felütésében látható megkeseredett, elmagányosodott tanárember alakja, és bár Coleman felügyelő vélhetően tényleg ilyen karakter lett volna Melville eredeti elképzelései szerint is, Delon oldaláról egyszerűen kilóg a lóláb. Nemcsak mint eljátszott karakter, hanem mint konkrét jelenség húz kifelé a filmből, nincs ott fejben, kiengedi a kezéből azt a kevéske mágikus vonzerőt, amit Colemannek megajánlott a történet. Marad nekünk a jószerével mellékszerepbe kényszerített, talán ha három valódi jelenettel rendelkező Deneuve (tulajdonképpen jelentéktelen, abszolút súlytalan formában), és Crenna, akinek el kellene lopnia a show-t, akinek az egész sztori alatt a legtöbb képernyőideje van, és ugyancsak tehetetlen. Élete lehetőségét puskázza el azzal, hogy láthatóan tanácstalan, nem tudja, mit kezdjen Simonnal…
A film nagy ajánlata egyébként egy vonatos rablás, aminek a kivitelezése első látásra megmosolyogtató, többedik nézésre viszont kimondottan hangulatos, megidézi Hitchcock szellemét, és mint nála, itt is bájt, sármot kölcsönöz a filmnek. Szeretem, kivéve talán azt a máig is nevetséges fordulatot, amikor Simon kihalássza a zsebéből a mágnest…
A történet egyébként technokrata tematikájú, a hagyományos, amerikai noir mozikból táplálkozó Melville itt mintha James Bond világához nyúlna: az akció volumene, a régimódi módszerekkel kivitelezett, de XX. század közepi technológiákra alapozó terv, a telefonos lehallgatások, a kocsival köröző, de telefonon állandóan elérhető felügyelő figurája ténylegesen átvezeti a francia bűnügyi filmet az amerikaiak által megteremtett, technológiák által uralt hetvenes évekbeli thrillerek világába. Illetve átvezetné, ha sikeres filmes projekt lenne.
Véleményem szerint egyébként a műsoridő is árulkodik a kudarcról: magában a sztoriban bőven lenne még fél óra, különösen annak bemutatására, hogy kerül Simon és bandája horogra. Coleman nyomozati munkája abszolút homályban marad, a cselekmény utolsó 15-20 perce pedig koncepciótlanul rohan előre, mintha Melville mielőbb a végére akarna érni a munkájának. El tudom képzelni, hogy ekkorra már tulajdonképpen lemondott a produkcióról.

Érezhetően és hamisítatlanul Melville filmje. Mai szemmel nagyon kétesélyes a vizualitása és a dramaturgiája, de részben ezek miatt is furcsa mód erős a hangulata, és öregedés helyett inkább patina látszódik rajta 2024-ből visszanézve. Ezzel együtt is látványosan nem kerek mozi a Zsaru, így legyen bármekkora jelentősége is az érintett életművekben, mindenképpen keserű lesz a néző szájíze. A Melville-re kíváncsi nézők talán jobban teszik, ha A vörös körnél kutatgatnak inkább első nekifutásra.