Kiemelt értékelések
Yannick Nézet-Séguin valószínűleg korunk legjobban eladható karmestere, de élesebb hangú kritikai észrevételekből kiindulva kérdéses, hogy az egyik legnagyobb-e is egyben. Ez szerintem korunk sok befutott és közismert komolyzenészére igaz belső ellentét, a klasszikus zenére irányuló lecsökkent figyelem és a XX. század végére kialakult, majd romba is dőlt karmestermítosz elválasztotta egymástól a kereskedelmi sikert és a művészeti értékfelmutatást. Azt azonban muszáj leszögezni, hogy még a kritikailag vitatottabb, sokszor igen bizarrul megnyilvánuló, allűröktől sem mentes előadókra is igaz, hogy a kisujjukban is csodálatosan sok és mély zeneiség leledzik, máskülönben nem ülhetnének és állhatnának ott, ahol. Ennek fényében kell értenünk a Nézet-Séguin túlértékeltségére vonatkozó gondolatokat és diskurzusokat.
A Christiaan van Schermbeek egyszemélyes szerelemprojektjének tűnő Yannick sok modern portréhoz hasonlóan legalább annyira szeretné nekünk eladni a főhősét, mint bemutatni: lecsapódik belőle Nézet-Séguin amúgy nagyon is lehengerlő és kedves személyisége, de azt is nagyon jól megértjük, miért olyan divatos ő maga jelenségként. Ha gonosz akarnék lenni, ehhez minden adott: sportos felépítésű, csupamosoly, beszédes fickó, gazdag gesztusokkal, akit látunk edzőteremben gyúrni, majd teniszt nézni a tévében, ifjú zenészei között vigyorogni – egész lényében kifelé forduló művész ő, épp ellentéte a sok dokufilmben előszeretettel mutogatott magányosan kocogó, egyedül gyakoroló zongoristáknak és énekeseknek*. Zenészei, köztük jó pár fiatal rajongással beszél róla, és a közös jelenetekben sem érezzük a karmester azon felsőbbrendűségét, amit a nagy elődök módszeresen építettek évtizedeken át.
Pedig, és erről a portréfilm nem szól, pedig szólhatna, Yannick is beleesett a szellemi és/vagy(?) anyagi értelemben kapzsi elődök csapdájába: ha jól emlékszem, két szimfonikus zenekart és a MET-et vezeti egyszerre már a film idején is, utazó karmesterré vált, aki kevés időt tölt együtt a zenekaraival, de mindenki részesülni akar a közönséget bevonzani képes mágneses erejéből. Eközben a lemezei régóta vegyes kritikai visszhangot váltanak csak ki, pedig olyan gigantomán projekteket hozott össze az elmúlt években, hogy Bernstein Miséje, vagy a nyolcadik Mahler szimfónia, de elkészült egy-két éve a szinte mindenkinek kötelező Beethoven-ciklusa is.
Mindezzel együtt a dokumentumfilmet süvegelném, mert a nemrég nézett The Labèque Way (2012)-jel ellentétben nem a művész titkos belső bűvkörére, mítoszára, hanem nagyon is emberi és szerethető arcára fókuszál. Bár itt is a legismertebb szimfonikus művek legjellegzetesebb pillanatai kerülnek bevágásra, a doku DVD kiadását összecsomagolták Sosztakovics 4. szimfóniájának felvételével, ami viszont bátor és ízléses húzásnak tűnik.
Kellemes, korrekt doku egy vegyes megítélésű, de szerethető művészről – ilyesformán, itt és így látva őt talán még szerethetőbb is, mint a lemezborítókon látható színpadias fotóin.
*Már említettem korábban a Barbara Hannigan filmet, az I am a Creative Animalt, amiben mintha programszerűen lett volna kihangsúlyozva a hősnő magányossága – visszagondolva rá, ez bizarr felismerés!
