Wagner (1981–1984) 60% 1★

Nincs elég pénz! – bár egy monumentális hosszúságú műről van szó, mégis konstansan, az egészen végignyúlva, legalább negyedóránként egyszer elhangzik ennek a mondatnak valamilyen variációja. Nem semmi, ahogy ez a sorozat nagy bátorsággal ábrázolja Wagnert. Minden tompítástól mentesen igazi önző, narcisztikus, másokat tudatosan kihasználó, saját magát mindenki fölé helyező figuraként mutatják be. Többször hangzik el, hogy Wagner csak magát szereti, vagy akár éppen ő tanácsolja másnak, hogy az ambíciókért át kell gázolni mindenkin. Aztán a végére már egészen direkten megy neki francia vendégeinek, kissé visszafogottan zsidózik is. Ettől függetlenül a nagy művész nimbusza is megmarad. Érdekes, hogy ezt a kettőt milyen jól összeegyeztették.
Ami a cselekményvezetést illeti, az első részeket nagyon foltokból építkezőnek éreztem. Van egy jelenetsor, amelyben Wagner álmában vagy álmából riadva kiabál. Az egészre, de különösen az elejére én is az álomlátás hasonlatát alkalmazom. Minden úgy jelenik meg, olyan hirtelen bukkanva fel és enyészve el, mint ahogy az álmokban szokott. Körvonalak nélkül, homályos háttér előtt, egy-egy kimerevedő pillanattal. Aztán csodálatos módon minden megváltozik II. Lajos figurájának és az alakítójának, Gálffi Lászlónak a felbukkanásával. Egyrészt a szereplők vagy a szerepek nem igazán markánsak addig. A nők csak kósza jelenségek, parádés színészek mellékszerepet játszanak, és például a Lisztet alakító Ekkehard Schall egészen csapnivaló. Komolyan, ilyen esetlen és szerencsétlen Lisztet még nem láttam. (Mintha A mi kis falunk Laciját látnám…) És akkor jön a szó szerint ragyogó Gálffi, és az addig kizárólag Wagnerre ragadt figyelem megoszlik. Nagyon jót tesz a filmnek, hogy kialakul egy másik erőtér a királlyal és az udvarával együtt. Még Nietzsche figurája tud – nem ekkora mértékben ugyan, de mégis – lendületet adni a történetnek. Minna szenvedése nincsen ilyen szépen kibontva, és hirtelen nem is emlékszem, hogy a halála megjelenik-e képeken. De a lényeg az, hogy a II. Lajoshoz fűződő viszony elég bonyolult ahhoz, hogy érdekes legyen. Azt is gondolom, hogy ez az a dinamika, ami akár egy önálló mozifilmre is elég lenne.
Még egy szó Richard Burtonről: az orgánuma az igazán wagneri. Fantasztikus őt hallani. A szinkronban kifejezetten rossznak láttam őt, mivel a jelenetek sem olyan kiválóak, elég statikusak, az ő mozgása is nagyon merev (olvastam valamilyen műtétről is). Az első részekben különösen sok a monológ, ezért is fontos az, ahogy ő beszél.
Összességében a Wagner-műveket szeretőknek megnyugtató lehet, ahogy állandóan szól a zene. De akik kevéssé értenek a komolyzenéhez, azok könnyedén elveszhetnek ebben a sokszor alaktalan forgatagban.