Egy ukrán nő visszatér a háborúból. Oksana őrnagyként szolgál, de most pszichológushoz jár Kijevben, küzd a poszttraumatikus stressz szindrómával (PTSD), és próbál visszatérni a normális kerékvágásba. A film végigköveti a rehabilitációját, míg újra munkába nem áll. „Semmi sem mutatja” – ezt a… [tovább]
Várólistára tette 2
Kiemelt értékelések
TLD
Ennek a dokufilmnek a legnagyobb előnye, hogy viszonylagos rövidsége (egy óra) ellenére nagyon precíz a szerkezete, a játékidőt tartalmasan kihasználja. Az első felében egy PTSD által sújtott ukrán katonanő rehabilitációját követjük nyomon, a másodikban az új életének kezdeteit látjuk, miközben nehéz lenne megmondani, melyik szakasz a félelmetesebb. Számomra újdonság volt látni, milyen sokféle terápiát és gyógymódot alkalmaznak ilyen betegségek enyhítésére, a film abszolút meggyőzően mutatja be, mekkora szükség van jól működő szociális és egészségügyi ellátórendszerre.
Mind a zenével, mind a képekkel jól operálnak, gyakran a katonanő érzelmi világát próbálják tükrözni. Társadalmi szempontból a történet egyedinek tűnik, hiszen itt egy család női tagja megy el a frontra és szerez maradandó károsodást, míg a férj és fiú távol maradnak az ütközetektől. Fontos minden olyan film, amelyik a háború utáni háborút mutatja be, mert szemlélteti, hogy a csaták nem csak a fronton zajlanak és nem csak egy kis létszámú embert érintenek: a háború hatásait az egész társadalom nyögi különböző testi-lelki sérülések formájában, jóllehet Oksana Yakubova frontszolgálatára és sérülésére az országos ukrán nacionalista emlékezet úgy telepedett rá, hogy elhalmozta mindenféle jól csengő, de sokat nem érő kitüntetéssel – ezeket a medáliákat a film végén sorolják fel, ami nagyon hatásos és megdöbbentő csavar a készítők részéről, ugyanis az egész történet pont azt mutatta meg, valójában mennyire magányos, elszigetelt a veterán létezése.
A film elején listázzák a közreműködő szervezeteket, ezek között több emberjogi is látható. Köszönet nekik, nélkülük ezek a történetek nem léteznének.
