Az Ukrajna elleni orosz támadás előestéjén egy csapat ukrán újságíró érkezik a stratégiai helyzetű keleti kikötővárosba, Mariupolba. Az ezt követő támadás és ostrom során bombák hullanak, a lakosok elmenekülnek, egyre nehezebb elektromos áramhoz, élelemhez, vízhez és gyógyszerhez jutni. A csapat… [tovább]
Kedvencelte 1
Várólistára tette 23
Kiemelt értékelések
Nem lehet végignézni sírás nélkül, nem lehet ép ésszel felfogni sem. Fojtogató, borzalmas, ki szerettem volna kapcsolni, de mégsem tettem, mert kell ahhoz, hogy értsem. De a gyerekek halálát, a tömegsírt nem tudtam direktbe nézni. A holttestek az utcán, a gazdája ölében remegő kutya, az éppen megszületett baba, a jajgató mamókák, a hontalan családok… Szeretném leírni, mit gondolok az egészről, de Európa többi részével ellentétben itt ha jót akarok magamnak, nem teszem. Hogy jutottunk idáig? Miközben a szomszédban az életüket áldozzák a szabadságért.
Nézzétek meg, minden szörnyűség ellenére, vagy inkább pont azért.
Nagyon igényes dokumentumfilm az ukrajnai háború egy rövid epizódjáról, Mariupol ostromáról. A felvételek megdöbbentőek, egyes jelenetek maradandó hatásúak, de nem csak azért jó film, mert a rendező elképesztő események szemtanúja volt – bár a szemtanúság már önmagában nagy jelentőségre tesz szert ebben az információs háborúban.
A készítő folyamatosan kommentálja a látottakat, nem a kívülálló távolságtartó pozíciójából szemléli az eseményeket. A bizonyos fokú aktivista szemszög ellenére nem propagandafilm, amit azért érdemes hangsúlyozni, mert az idén a hazai mozikban vetített „Szabadság, tűz alatt” c. doku lényegében egy idealista történelmi mázzal leöntött ukrán nacionalista propaganda volt, azzal a fő feladattal, hogy harcra buzdítson.
A „20 nap Mariupolban” ezzel szemben sokkal emberibb, bemutatja a lakossági fosztogatásokat, az emberek zavarodottságát, a sokféle reakciót, amit egy ilyen válsághelyzet kivált. Az embereknek a kamerához és a nyilvánossághoz való viszonya ellentmondásos, egyesek elküldik a rendezőt melegebb éghajlatra, mások viszont igyekeznek kihasználni a hírnév adta lehetőségeket. A kihasználás sokszor megkapóan spontán és esetleges módon történik, pl. egy rendőr kissé zavartan és megszeppenve kéri, hogy nyilatkozhasson. A nyilvánosság és a média szerepe nincs a filmben túldimenzionálva, azt viszont végig érezni, hogy van jelentősége a forgatásnak és annak, hogy ezek a felvételek eljussanak az ostromgyűrűn túlra. Röviden láthatóvá válik az is, hogyan lesznek a rendező felvételeiből vezető hírek a nyugati médiában és miként próbál az orosz rendszer erre reagálni, ezáltal finoman éreztetve van a lokális aktivizmus globális fontossága.
Bár alapvetően dokumentumfilm, egyes jelenetei már-már egy háborús filmre emlékeztetnek, így pl. a menekülés a kórházból rendkívül feszült. Akit érdekel a téma, a sok dokumentumfilm közül ezt mindenképpen érdemes megnéznie, mert szerintem jogos a hype, amivel elvétve találkozni a hazai online sajtóban.
Úgy gondoltam, ha most nem nézem meg, akkor mindig csak halasztgatni fogom, úgyhogy túl kell esni rajta. A legmaradandóbb emlékem az ukrajnai háború kezdete óta az, amikor egy utcába csapódott egy kazettás bomba és utána több holttest is maradt az utcán, köztük egy anya a lányával, akinek a hátán volt az iskolatáskája. A riporter, aki ezt lefilmezte, az utolsó pillanatban ugrott fedezékbe.
Borzalmas látni, hogy egy őrült ember parancsára, hogyan tesznek tönkre életeket, gyilkolnak meg csecsemőket, gyerekeket, terhes nőket, idős embereket és mindenki mást, mondvacsinált történelmi és politikai okok miatt. Jó lenne Putyint kitörölni a történelemből, bár ez nem lehetséges, de úgyis úgy fognak rá emlékezni, mint egy gyilkosra, nem úgy, mint Oroszország dicsőséges vezetőjére (:-P). Ezt a filmet kötelezően megnézetném mindenkivel, aki szerint Putyin csak a jogos jussát követeli vissza, amikor ártatlan embereket öl.
Népszerű idézetek
Az agyam kétségbeesetten el akarja felejteni mindezt, de a kamera nem hagyja, hogy ez megtörténjen.
A lányaimra gondolok, akik egy háborús világba születtek. Bárcsak láthatnám őket most. Csak annyit tehetek, hogy egy műholdas telefonon párszavas híreket küldök a szerkesztőségnek. „Mariupol ostrom alatt áll. Az oroszok civileket gyilkolnak. Mi kitartunk. Mondjátok meg a családjainknak, hogy szeretjük őket.”
A város nagyon gyorsan megváltozott. Még a kórházban az egyik orvos azt mondta nekem erről: „A háború olyan, mint egy röntgenkészülék. Kifordítja mindazt, ami az emberekben rejtőzik. A jó emberek jobbá válnak, a rossz emberek rosszabbá.”
Vlagyimir úgy hiszi, hogy a felvételeink a szülészetről megváltoztatják majd a háború menetét. De olyan sok halottat láttunk már. Halott gyerekeket. Hogy változtathatna bármin is még több halál?
El kell küldenünk a szülészet túlélőiről készült felvételeket, de a tankok már a környező lakóházakat lövik. Itt nincs térerő. Nem tudunk eljutni a kocsinkhoz, és ha az oroszok elkapnak minket, Vlagyimir szerint: „Kamera elé állítanak, hogy bemondd, minden, amit leforgattál, hazugság volt.”
Riporter: Az árkokról beszélek Mariupolban, amikbe csecsemők holttesteit temetik. Az AP újságírói jártak ott…
Vaszilij Nyebenzja, orosz ENSZ-nagykövet: Annyi hazugságot láttam már! Aki megnyeri az információs háborút, az nyeri meg a háborút is.
Riporter: Maga tényleg elhiszi ezt? Tényleg elhiszi, amit mond?
Mariupol 86 nap után esett el.
Becslések szerint az ostromban legalább 25000 ember halt meg, de a tényleges szám ennél valószínűleg sokkal nagyobb lehet.












