Orion és a sötétség (2024) 70% 76★

Lehet, hogy gyerekeknek szól, de nekem most elképesztően talált. Annyira szépen mesél a szorongásról és a félelmekről, és annyira realisztikusan, ami meglepett. Nem olyan kemény, nem annyira felnőtt, mint a Pixar filmek szoktak lenni, de látszik, hogy a Csizmás Kandúr óta a DreamWorks is rájött, hogy a pszichológia jó barát a meseírásban.
A történet szerint Orion szorongós kisfiú, aki jóformán mindentől fél. Egy éjszaka a Sötétség megunja, hogy „folyton visít” és nem tudja végezni tőle a munkáját (meg hát Sötétség maga is szorong, hiszen az emberek nem szeretik, és nem tud megbarátkozni a ténnyel, hogy talán nem fogadják el, és talán rossz), ezért ráveszi, hogy tartson vele huszonnégy órára, vagyis egy éjszakára a világ körül. A történetet hamar kiderül, hogy valójában a felnőtt Orion meséli a kislányának, aki szintén fél, de aki sokkal szkeptikusabb, és sokkal gyakorlatiasabban tekint a saját félelmeire.
Az egyik kedvencem ebben a mesében, hogy bár látszólag a gyerek Orionról szól, valójában nem. A felnőtt Orion nincs túl a félelmein és a szorongásán. Néha dadog, hadovál, hazudozik, szeretne jó szülő, támogató apa lenni, de még ő sem tudja, hogy funkcionáljon teljesen. A film gyakorlatilag annak története, ahogy elindul onnan, hogy próbálja bemagyarázni magának, hogy rendben van, és végül a kislánya segítségével elkezd tényleg rendbejönni. Meglepően jól működött a síkok mixelése, elég követhető maradt a történet, pedig ennyire nem lineáris idővonalnál ez sokszor nehéz. Mellette pedig elismer egy nagyon fontos dolgot: nem biztos, hogy a félelmeket le tudod győzni. Attól mert egyen túl vagy, vagy tudod kezelni, nem biztos, hogy nem lesznek megcsúszásaid. Attól, mert megtanulod értékelni az éjszakát, a fontosságát, a szépségét, nem biztos, hogy nem marad meg a szorongás magától a ténytől, hogy egyedül maradj a sötétben. Ahogy az sem biztos, hogy attól, mert felnősz, nem aggódsz még mindig a kapcsolataidért, a családodért, azért, hogy hogy kezelj egy-egy szociális helyzetet. Orion attól annyira megérthető, mert reális a szorongása, és annyira jó volt látni, hogy fokozatosan, egy életen át tanulja meg kezelni.
És persze, lehetett volna ezt komolyabban, mélyebben, hosszabb filmben, de még így is úgy érzem, hogy nem biztos, hogy egészen gyerekmeséről van szó (már csak azért sem, mert Orion félelmeinek ábrázolása igen grafikus – azért nem egyszer van, különösen az álomjelenetekben, hogy egy-egy halált teljesen vizionál). És külön kiemelném még a kreativitás szerepét a történetben – nagyon szépnek találtam, hogy Orion rajzokon (illetve később meséken), Hüpatia pedig verseken keresztül próbál megbirkózni a saját szorongásaival.

Alapvetően egy rendkívül emberi történet a modern fiatalság szorongásáról, valamint arról, hogy a félelmeink hogyan akadályoznak meg minket abban, hogy éljük az életünket, mindezt egy Agymanók/Luck/Álomépítők világépítéssel karöltve, amely bár alapjaiban jól sikerült, viszont mégsincs olyan koherens, hogy az elejétől a végéig berántsa a nézőt. Orion és Sötét mellesleg nem is annyira szerethető karakterek, míg a többiekben lévő potenciált egy kisképernyős sorozat jobban ki tudta volna bontani, arról nem beszélve, hogy az időugrálásoknak köszönhetően kissé súlytalanok a tétek is. Ettől függetlenül a jobb animációs filmek között van – a Dreamworks minőséget játszva hozza –, simán mellé tehető a fent felsorolt hármasnak, de értékelésben utánuk következik, mintsem mellettük.

Értékelés: 7/10

Az első 20 perc alapján 10 csillagról indult, és azt hittem, azon ritka alkalmak egyike lesz, amikor a kedvencekbe kerül, de hamar átváltott másba ez az érzés.
Rossznak így sem lett az, közel sem. Jó, hozzám közelálló téma (szorongás, túlgondolás – ez a kölyök echte én vagyok, sajnos még felnőttként is), rengeteg pszichológiai utalás, mint pl. érzelmi rugalmasság és azok szabályozása, aminek egyik módszere a problémákkal, félelmekkel való szembenézés, és a történetet is egész élvezetesen alakították, de valami hiányzott.

Az Orion és a Sötétség összességében különleges, érdekes és sötét mese, ami nagyon jól elgondolkodtatja az embert a saját félelmeiről, hibáiról, arról, hogy miben kell fejlődnie nem csak magáért, de azokért is, akik körül veszik. Ugyanakkor morbid humorával, sokszor meglepően felnőtt témáival, és ennek ellenére is didaktikus történetmesélési módjával kicsit két szék közt a pad alá esett – ha képes lett volna jól belőni a célközönséget, ha merte volna megcélozni a magasabb korhatárt, akkor sokkal jobb lehetne, és sokkal jobban megtalálná azokat is, akiket igazán meg tudna érinteni. Egy esélyt mindenesetre érdemes adni neki – emlékezetes másfél órát szerezhet.

Bővebben: https://www.roboraptor.hu/2024/04/15/orion-es-a-sotetse…

Eszméletlen cuki kis mese, szerintem simán nézhető 30+ os fejjel is, én nagyon szerettem. Valamiért a Szólít a szörny című film jutott eszembe róla, amit nagyon-nagyon szeretek, úgyhogy elő fogom venni azt is a közeljövőben.megint:)

6 éves fiammal néztük meg. Eleinte ijesztőnek találta, mivel a kisfiú mindenfélétől fél, sok esetben halálállal végződő félelmei vannak. (Ez teszi kérdésessé még a 7 év feletti katergóriát is…), de utána, amikor Sötétet már bemutatja a történet, feloldódik az ijsztés-faktor és az elfogadás, félelmekkel való megbirkózás kap teret.

Kicsit összecsapott ettől függetlenül a történet, mert bár kezdetben a gyerekek sötéttől való félelmével indul a történet, végül egy baráti öribari-parti lesz, ami így lenyomja az alapproblémát.

A filmen kicsit csavarnak egy idősíkváltozással és mesei történetvezetéssel, ami kifejezetten jó tesz, mert egy óvodásnak így gyerekközelibb lesz. Az utolsó 10 perc pedig szintén csavar a történeten, és igazán meglepő lett a lezárás. Érdemes rászánni az időt gyereknek és felnőttnek egyaránt.

Az eleje nagyon tetszett, de aztán egyre elborultabb lett. Nem állt össze egy egésszé, inkább egymás után dobált ötletek halmazává alakult, ami még felnőttként is nehezen követhető, nemhogy gyerekeknek.

Inkább gyerekeknek szóló tartalom. Aranyos, de nem a legkiemelkedőbb.