Neverland elhagyása (2019–2019) 55% 58★

Feleslegesen hosszú (értem, hogy vettek egy drónt, de kicsit fölösleges 5 percenként drón felvételt bevágni) és egyoldalú film.
Nem azt mondom, hogy Jacko ártatlan volt, mert nem normális azt sem amit felvállaltan csinált gyerekekkel (mindenhol gyerekekkel mutatkozott és 40 évesen 10 évesek társaságában érezte a legjobban magát). Még ha valahogy magyarázható is a gyerekes lénye, az elnyomott gyerekkorával. De azt sem mondom, hogy elhiszek mindent, ami ebben a filmben elhangzott. Sok kérdést vett fel a dolog.
Kicsit hiteltelen, hogy az egyik szülő nevetgélve eleveníti fel a történeteket. Kicsit fura, hogy most jöttek elő a dologgal, mikor egyikükről köztudott, hogy a karrierje évekkel korábban kettétört és anyagilag is csődbe ment. Kicsit fura, hogy tövig tartó FBI nyomozás után nem derültek ki ezek a dolgok. Kicsit fura, hogy hamis tanúzásért vajon miért nem ülnek börtönben ezek után. Nem értem miért volt szükség egy ennyire egyoldalú filmet készíteni, főleg 10 évvel Jacko halála után.
Nem mondom, hogy meglepne ha ezek a dolgok igazak lennének, de ez a film ebből a szempontból komolyan vehetetlen, hiszen csak újabb állításokat hallunk olyanoktól, akik évekkel korábban eskü alatt vallották az ellenkezőjét. Érdekesebb lett volna, ha nem csak egy szemszögből mutatnak be egy dolgot, mert ez így nem dokumentumfilm, csak egy elnyújtott interjú.

Nevetséges. Meg sem kellett volna jelennie és hitelesnek sem mondható. Nem mellesleg gerinctelen húzás, egy olyan embert rágalmazunk, aki már nem él és meg sem tudja védeni magát, ami alapvető emberi joga lenne. Inkább azokkal foglalkoznának, akik élnek és tényekkel bizonyíthatóan csinálnak ilyen szörnyűségeket. Inkább tennénk jobbá a világot, amiben élűnk ezzel az energiával, amit egy már rég halott ember gyalázására fordítunk.

Kimerítő, felkavaró, de egyáltalán nem a botrányra vagy szenzációra hajtó alkotás.
Filmnek középszerű, mindenben konvencionális, vizuálisan rendkívül szegényes, de legalább töménytelen totált kapunk különféle nagyvárosokról (számomra a legkínosabb az volt, mikor Wade Robson elmeséli, hogy Jackson halála után ügynökei unszolására ki kellett adnia valamilyen nyilatkozatot, ezért ő elment egy parkba töprengeni: a beszélő fej után bevágnak egy, a lemenő nap sugaraiban fürdő padot valahol egy parkban). Világos az is, hogy eleve kevés dokumentumból dolgozhattak, de ennek a kihívásnak nem is tudtak megfelelni.
A dokumentumfilm szerkesztése sem teljesen egyértelmű, vagy legalábbis nem magától értetődő, rettenetesen hosszú, sok helyen nem eléggé koncentrált és nyilvánvaló, hogy intellektuálisan ez a film nem tör magasra. Dan Reed azt a radikális döntést hozta, hogy szinte kizárólag a két, most már felnőtt korú áldozatra koncentrál, Michael Jacksonra kevés fény vetül, nem is kísérli meg felfejteni személyét, és a szomorú történet tágabb tanulságain sem kíván elgondolkodni. Ezen döntése szerintem elfogadható. A sztár helyett kapunk két tönkrement embert. Hangos tabudöntögetés helyett szorongás, bűntudat, depresszió, kétségbeesés, emészthetetlen harag, önpusztítás, békétlenség, másik oldalról manipuláció és kiszolgáltatottság. A film struktúrája valahol igazságot szolgáltat. Míg életében Jackson volt az állandó középpontban, minden róla szólt, itt a két áldozat lép elő, és ő szorul a háttérbe (noha persze ő volna itt a "nagy árnyék"). A film hosszasan részletezi Jackson előtti és utáni életüket is, a film alapján úgy tűnik, mintha először lennének nem mellékszereplők saját életükben.
Emlékszem milyen ámulattal olvastam annak idején Jackson utolsó albumának hátteréről. Lenyűgözött a megalománia, az elszabadult költségvetés, a maratoni stúdiómunka, a saját rögeszméit követő művész (és ha másban nem is, hangzásban azért jelentkezik, mire ment el a tömérdek pénz és energia). Ez a film nem szól róla, de utal rá, hogy mire volt még jó ez a vagyon, és azzal járó hatalom. Jackson egy sérült és sajnos kártékony ember volt, aki büntetlenül okozhatott más embereknek sérüléseket (olyanoknak is, akikkel kapcsolatba sem került). Egyszer valakinek meg kellene írnia a pedofília kultúrtörténetét (benne egy fontos fejezetben tárgyalhatnák a királyi családok házasodási szokásait, a 12-13 évesen férjhez adott királynőkkel és így tovább), a Leaving Neverland azonban nem erről szól, ahogy nem is Michael Jacksonról.

Ha valakit molesztálnak gyerekkorában és felmerül a gyanú, biztosan kiderül, hogy igaz-e vagy sem. Ha a gyerek lehetőséget kap, hogy elmondja, mi történt vele, el fogja mondani. Ha nem kap lehetőséget, hordozza évekig. Az baromság, hogy egy 8-10 éves gyerek nem tudja, hogy őt molesztálják, nagyon is tisztában van vele, kihat a tanulmányára, viselkedésére, a társaival való kapcsolatára. Nekem nehezen hihető, hogy boldogan táncikáltak a színpadon, miközben meggyalázták a testüket, lelküket. Kamu ez az egész és az a leggusztustalanabb, hogy akkor „teregetik ki a fájó sebeiket”, amikor MJ már nem él, nem kell a szemébe nézniük, mert ahelyett hogy hálásak lennének azért, amit elértek, elárulják őt.

Ezt a két részes, négy órás dokumentumfilmet két napig néztem. Az első rész felénél majdnem abbahagytam, mert nagyon felkavaró, nehéz darab. Nagyon. Végül mégsem bántam meg, hogy időt szántam rá. Ha fel kéne sorolnom, hogy miért is érdemes megnézni, akkor olyasmiket mondanék, hogy a film nem Michael Jacksonról szól, nem az ő sarazása a lényeg benne. Nincs benne vádaskodás, nincs benne MJ legendájának lerombolása. Nincs benne ennek a szándéka. Hanem két fiatalember és családjuk szembenézése van benne, szembenézése a múltjával, a gyerekkori álmaikkal, vágyaikkal, a saját és a szüleik tévedéseivel, azzal, amihez hosszú évek kellettek, hogy felismerjék és kimondják: abúzus. És ehhez a szóhoz sok más szó is rögtön társul. Hazugság, önbecsapás, elfojtás, elhallgatás, önemésztés, önvád, bántalmazás, pedofília, naivitás, érzelmi útvesztők, gyarlóságok, felelősség kérdése, hibáztatás, érzelmi függőség, manipuláció, szeretet, szerelem, rajongás, stb. Ez a film erről szól. Számtalan kérdésről is, amikre a vallomások nézése közben részben választ kapunk. Szóval, szerintem a probléma ismert, Engem az érdekelt, hogyan jut el a két főszereplő a szembesülésig, mit kezdenek vele, van-e kiút belőle. Mert, akik hasonló helyzetben voltak, vagy vannak, azoknak ebből a szempontból hasznos lehet ez a dokumentumfilm. Michael Jackson csak egy azok közül, akik visszaéltek a hatalmukkal, akiknek nem volt gyerekkoruk és ezért másét is elvették. De ennél több ez a két történet, sokkal több. Nehéz indulatok nélkül végig nézni, nem is ajánlom mindenkinek.

Számomra ez egy rettentően felkavaró 4 óra volt. Rengeteg kérdés merült fel bennem, miközben néztem a filmet. Ezek többsége nem lett megválaszolva. Személy szerint hiszek Wade-nek és Jamesnek. Nem törhetünk pálcát felettük, amiért régebben hazudtak a szexuális zaklatással kapcsolatban. Csak az tesz ilyet, aki nem érti meg, mennyire is összetett az emberi elme. Utólag okos az ember és már kisujjból kirázza mit kellett volna tenni. Átlátja, hogy néhány dolog nem éppen volt normális. Viszont ott, abban a szituációban nem mindig tud reálisan gondolkodni az ember.
Nem vagyok Jackos rajongó, ezért nem is ítélem el a két férfit és a családját, amiért csak most voltak képesek elmondani az igazat.
Rettentő felkavaró érzés, hogy itt van ez a film és vannak olyanok, akik vakon hiszik, hogy Jackson ártatlan volt. Emiatt én sem tudom mit gondoljak.
Mert igen, lehetett volna másik két fiú is a filmben, akik azt állítják nem bántotta őket Michael.
Ilyen esetekben mindig azt kívánom, bár meglenne a képességem, hogy visszautazzak az időben, és anélkül, hogy bármi törést okoznék a múltban, végignézhessem mi is az igazság.

Egyszerűen undorító maga a film. Kérdem tőled, drága anyuka: akkor nem zavart minden, amikor pincérek nyalták ki a családod és a TE fenekedet? Akkor nem zavart minden, amikor ide-oda utazhattál, turnézhattál? Ha az én gyerekemet ( ne legyen ilyen eset, Isten ments), molesztálta volna bárki is, akkor valószínűleg remegnék és bőgnék az idegtől 70 év múlva is. Nem azt, hogy így-meg úgy szerettük. A családunk része volt. Itt meg ott voltunk. Hanem, hogy egy féreg, akiben megbíztam.
Szerintem különben Jacko egy zseni volt, aki Pán Péter szindrómás. Annyira látszott rajta régen is, ez az állandó szeretet és törődés hiány. Hogy miért gyerekek? Mert, őket meg lehet venni kilóra. Egy felnőttnek pár alkalom után nem nagy dolog Jacko-val lógni, de egy gyereknek egy Menyországba lenni, az igen.
Szóval a film egy undorító fertő, Jacko egy isten volt, bármi is történt. Előfordulhat, hogy történt ez-az, de akkor is ki van színezve.
Ja és még valami! Ha Macaulay Culkin, egy tényleg lecsúszott, pénz és középpontra vágyó ember azt mondja, hogy NEM történt semmi, akkor az úgy is van. Ha egy drogos (ex) nem csinál belőle botrányt, hogy úristenettőllettemdrogos, meg mennyisérelemértmiatta, akkor kacsa az egész. Ennyi a véleményem.

Ha dokumentumfilmet látványvilágilag nézzük egy borzalom bár nagyon dokumentumfilmnek se nevezném. Ha négy órán keresztül ülök és hallgatok valamit többet várok el ennél. Legalább egy tisztességes pártatlan narratívát vagy valamit.
Nem tudom, hogy ártatlan-e vagy sem, mert igen vannak tények, amiket nehéz megmagyarázni.
De azt is gondolom a családok szerettek volna még egy kis pénzt lehúzni (ha már a nyaralások és a ház nem volt elég és akkor még megsértődnek, ha nem fuvarozzák őket)
és azt is hiszem sokat szeretnének ráverni a saját hibáikból is.
És legyen az, hogy tévedek és hitetlen vagyok, de mindenkinek ugyan olyan volt a beszédstílusa: you know…you know… you know. Ívós játéknak is beillet volna mert nincs az az isten, hogy 4-5 embernek ugyan azok a szófordulatai vannak.

Undoritóan hatásvadász áldokumentum. Akkor lenne dokumentumfilm, ha objektív volna, azaz ha ellenkező tapasztalattal rendelkező embert/embereket is negkérdeztek volna. Borzasztóan manipulatív, a filmnyelv összes befolyásoló technikáját felvonultatja. Nem tudom, hogy Jacko ártatlan volt-e, én azt gondolom, hogy igen. A két állítólagos áldozatnak viszont egy szavát sem tudom elhinni. Nem hiszek M.J halála utáni meghurcoltatásában és szenzációhajhászatban.
Szégyen, hogy a HBO kezei közül ez kikerülhetett.

Ezt érdemes elolvasni: https://index.hu/kultur/zene/2019/02/08/michael_jackson…

Nem egy könnyű darab. Viszont, más értékelésnél is olvastam, és én is csatlakozom, ez nem dokumentumfilm. Ez egy (pontosabban két szálon futó) interjú, amivel egyértelműen állást foglal a rendező. Semennyire sem tárgyilagos, nincsenek ellenpólusok, legalább 1 interjú amiben valaki aki érintett az ellenkezőjét állítja mindannak amit a film sugall. Az kifejezetten idegesített hogy több ismétlődő képet láttam (Neverland drónos képe ahogy világítanak az épületeken a fények), kár volt ezekkel 4 órássá toldani a filmet, bár gondolom az volt a cél hogy olyan sokáig meg legyél terhelve az infókkal hogy végül letérdelj a rendező véleménye előtt. Nem vagyok pszichológus, azt nagyon is megértem hogy egy bántalmazott több évtized után tud csak beszélni arról mi élt át, ha tud, és vannak benne mondatok amik elgondolkodtatóak, és mások amik megkérdőjelezhetőek, de így ennyi év távlatából, úgy, hogy a vádlott megvédeni nem tudja magát, megkérdezném pontosan mi célból készült ez a „doku”?