My Country : Egy új kor hajnala (2019–2019) 80% 16★

Oké, kezdeném egy giffel, ami tökéletesen kifejezi, hogyan éreztem magam általában a My Country nézése alatt: https://media3.giphy.com/media/1poTBXg07NdSFhtzVp/giphy.gif…
Hú, de nehéz sorozat volt ez. Jelen állapotban az agyam to do-list jelleggel képes csak kezelni a mindennapjaimat, szóval egy idő után már ezzel a drámával is csak végezni akartam, annyira megviselt. Van az a „megviselt” kategória, amikor könnyes szemmel, meghatottan bámulom az utolsó epizód végén a stáblistát, de ez nem az, negatívan viselt meg, olyan lélektépázósan. De hogy miért? Árulás agyba-főbe, DE TÉNYLEG. (És sok leszúrás, de ezen a ponton már inkább az árulással együtt jár.) Még a fehér hollónál is ritkább az állandó szövetség, azt meg, hogy ki kit árul el és kivel kerül ideiglenes érdekszövetségbe olyan lenne összefoglalni, mint összefogni egy törikönyben csak magát a 2020-as évet. Az elején még naivan úgy voltam vele, kicsit okoskodón, hogy aham, hát ilyen a való élet is, a mai kapitalista élet, tök szokványos, de egy idő után már fizikailag szenvedtem tőle.
Vicces, hogy ezt próbálták (!) ellensúlyozni az idióta szereplőkkel, mint a fekete fogú Moon Bokkal (akinek pár év múlva Colgate-fogsora lett, erre amúgy no comment, itt a kép, tessék: https://www.dramabeans.com/wp-content/uploads/2019/11/C…), aki egyébként szórakoztató páros lett volna Jung Beommal, és a gisaenggel is akadt néhány nevettető jelenete ("Hohóóóó-óó",) de az idétlen humor nálam nem tudta kiegyenlíteni ezt a tömegkatasztrófát. A szerelmi szál aranyos volt, de a bromance sokkal erősebben hatott rám, sokkal mélyebben átjött, hiszen többet is foglalkozott vele a forgatókönyv, ebből adódóan ez el is söpört minden mást.
A hazafiasság és az egészséges nacionalizmus szerintem nagyon tisztelendő dolog és mindig nagyon megható számomra, amikor ilyen hűséges és elszánt karaktereket visz képernyőre a filmipar, itt is nagyon átjött… volna, ha ez igazából nem a bosszúról szólt volna, ööö, végig. Vegyük például a főszereplőt, Seo Hwit, Seon Ho-t, Bang Wont, Hui Jae-t… hát, igen, ők a főbb figurái a történetnek és akkor azt hiszem, ezzel el is mondtam mindent.

Mindezek mellett viszont egy nagyon erőteljes hangulatú sorozat, hihetetlenül elhatározott karakterekkel, akiknek van egy víziójuk, egy céljuk, amelyet nem tévesztenek szem elől, amely erőt ad nekik bármilyen kihívás is kerüljön eléjük. Akiket kiemelnék, azok Seo Hwi és Seon Ho; viszontagsággal teli volt az útjuk, mindketten bosszúéhesek voltak és rengeteg sérelem gyülemlett fel bennük kiskoruktól kezdve a társadalmi kirekesztettség miatt, a környezetük állandóan az orruk alá dörgölőzött, hátrányosan megkülönböztették őket, de végül spoiler sikert arattak, azt hiszem, saját maguknak, és ez sokkal többet ér, jelent, mintha az egész világnak akartak volna bizonyítani, önmaguk helyett.
Bang Won egy nagyon érdekes karakter volt a számomra, utánanéztem a személyének és láttam, hogy nagyon ösztönzően hatott a koreai filmiparra, több alkotás is készült vele, amit ezután pótolni fogok. Jang Hyuk munkásságát nagyon, nagyon szeretem, és ezen a ponton nem is leplezem, hogy elfogult vagyok vele szemben, végig imádtam nézni, amikor képernyőn volt. Állandóan azt éreztem, hogy ő egy jelenség a jelenetben, aki alá nem kellett hatásvadász zenét vágni, mert annyira meg tudta igézni a tekintetet azzal, ahogy állt, ahogy nevetett, ahogy kiabált. Hatalmas fénypontja volt ő nekem itt.
Szereplők tekintetében még meg akartam említeni Hui Jae-t, aki egy független, erős és bölcs nőszemélyként jelenik meg, de szerintem nem kapott elég hangsúlyt, elég teret, inkább mint támogató „feleség” maradt jelen a történtekben, és ennek semmilyen feminista utalása nincsen, csak másra számítottam az első rész alapján.

És akkor pár szót még, damdamdam, a zenéről. A zenéje fergeteges. Mélyről építkezik és olyan magasságokban jár, amelyekkel hegyeket lehetne mozgatni, annyira erőteljes. Rettenetesen jó párja, háttere a szereplők akaraterejének és vágyának, képes minden mást elsöpörni. Tényleg olyan, mint a tenger. Az abszolút kedvencem a Remember, de az egész soundtrack egyben van és az egekig tudom dicsérni.

Fölbosszantott ez a film, mert sokkal többet ígért, de annyi kidolgozatlanság, bukdácsolás volt benne, hogy a végén egész egyszerűen már nem bírtam komolyan venni, állandóan kiütődtem a világából.
Már az első részben fönnakadtam a látványon, a díszleteken; kidolgozatlannak, szegényesnek éreztem más koreai történelmi filmekhez képest.
Aztán jött a többi:
– a végeláthatatlan és nem éppen Agatha Christie-s logikával felépített bűnök és cselszövések
– a Coelho-s és Müller Péteres magvas mondások a hősöktől, ami aztán nem igazán volt köszönő viszonyban a történéssel
– a didaktikus eszmeiség jól szájbarágva a hazafiságról
– a legfájóbb: átdöfnek egy karddal, és ha tökös vagy, akkor simán kipihened (!)
A legjobb színész díját nálam egyértelműen Jang Hyuk kapja, nélküle meghalt volna ez a film.

Persze nem azért néztük végig, mert annyira rossz volt, de a fentiek miatt számomra nagyon bosszantó, hogy egy alapvetően jó indítású történetet hogy lehet így szétcseszni.