Miles Davis: Birth of the Cool (2019) 82% 5★

Évekig tologattam a megnézését – anno már a magyar címadás is felbosszantott, a szinkroncsapat beleesett abba a csapdába, hogy a cool alatt a cool jazzt, mint műfajt értette, így szerintük a film a cool jazz születéséről szól, ami amúgy nettó 3 percet tesz ki a filmből (és nem, nem nagyon érti meg belőle a néző, mi is a cool jazz), de ez csak az első pillantás és a felszín. Miles Davis természetesen megérdemli, hogy hosszú és epikus dokumentumfilm készüljön az életéről, de az törvényszerűen és sajnálatosan pontosan olyan lesz, mint ez: nem arra törekszik, hogy megmutassa az embert és a zenét a legenda mögött, hanem hogy újra eladja a legendát azoknak, akik még nem részesültek belőle…

És a néző ezáltal nem csak azt nem fogja megérteni, mi a cool jazz, hanem azt sem, ki is volt Miles Davis a princ öltönyök, a tompítóval játszott balladák és a reszelős-hörgős orgánum mögött. Aki véletlenül olvasta korábban Miles önéletrajzát, vagy valamelyik másik róla szóló könyvet a magyarul is megjelent darabok közül, alapvetően tudhat már mindent, amit ez a film elmond. Sőt, egy jazz rajongó, aki szükségszerűen találkozik és szükségszerűen bele is esik Davis zenéjébe egy időre (vagy örökre) már csak a jazz-rajongás természetéből fakadóan is utána fog menni ezeknek a sztoriknak, le fog benne csapódni, hogy Davis nehéz személyiség, de okos és céltudatos, intelligens, karrierista művész volt, aki nem félt felcsípni a lóvét, ha az egyszer leesett neki. A gondom elsősorban az, hogy erről két órán keresztül beszélni konkrétumok nélkül egyszerűen sok!
Számomra kihagyott ziccerek sora ez a két óra: ködös és ezáltal közérthetőnek vélt csevegés arról, mitől volt olyan jó az első és a második great quintet, hogy mennyire jól tudott Miles együtt dolgozni Gil Evans-szel, hogy milyen nagy hatást gyakoroltak rá a nők, vagy hogy hogyan lett tiszta az ötvenes évek eleji súlyos drogfüggősége után. De semmi ok és okozat, semmi konkrétum, semmi kézzelfogható, csupán a korábban már ismert legenda, mítosz, aminek még az árnyoldalait sem ismerjük igazán meg. Pedig tanulságos lenne hallani, hogy Davis nőket futtatott, hogy tulajdon zenésztársaitól lopott függősége legsötétebb napjaiban, vagy hogy egészen addig utálta a fehérek uralta zeneipart, amíg ő maga be nem jutott a legkeresettebb előadók közé… Pedig ezekről a dolgokról maga Miles is nyíltan beszélt már élete utolsó éveiben, sőt.
A mítoszépítés nagyon sarkalatos pontja, hogy Davis legelsősorban is fekete ikon volt, nem csak sikeres és lemezeladások terén világelső jazz zenész – ennek megfelelően még maguk a megszólaló zenetörténészek is sokszor mintha fontosabbnak tartanák ezt a kvázi-közéleti, talán még spirituálisnak is nevezhető szerepet, mintsem magát a zenét, sőt, még a Davis mellett mindig is meghatározó szerepet betöltő fehér jazz muzsikusokról is végig hallgatnak (pedig pikáns dolog lenne feszegetni egy kicsit, pontosan kinek a nevéhez fűződik valójában a cool jazz születése – ha már elbaltázták a magyar címet). Aki reménykedne abban, hogy bármiféle érthető leírást kapunk arról, mi a cool jazz, a post bop, a modális jazz, hovatovább, egyáltalán az improvizáció, vagy hogy hogyan reagáltak maguk a jazzisták a fúziós zene megszületésére, nyugodtan engedje el a dolgot. Ezekről nem fog szólni a film, sőt, elhangzik egy félmondat erejéig, hogy John Coltrane Davis révén vált kiforrott és önjáró művésszé – szóval lehet, jobb is, hogy megkíméltek minket a többi hiperelfogult szakértéstől. Még egy példa a felszínességre: indokoltan hosszan, de nagyon maszatosan magasztalják a Kind of Blue-t, mint Davis mesterművét, de közben folyamatosan a So What jellegzetes kezdőtaktusait és néhány hang erejéig a szólóit hallgatjuk ismételgetve…
Személy szerint imponált azonban, hogy elég nagy figyelmet fordítottak a Felvonó a vérpadra soundtrackjének, bár azt nem mondták ki, hogy ez volt az első modális jazz felvétel, és néhány archív képkocka erejéig felbukkant a színen az általam éppen mostanság kutatott Maurice Ronet is.
Davis sikerének titka egyébként szerintem elsősorban két alappilléren nyugodott, és furcsállom, hogy erre indirekt módon, de végül is felhívja a figyelmet a film, pedig tényleg ez lehetne az egyik végső megfejtés vele kapcsolatban: megtalálta a neki legjobban álló, izgató és érdekes hangját, illetve mindig remekül választotta meg, kikkel kell éppen együtt dolgoznia. Ha valami, ez a két tényező mindvégig meghatározta Miles karrierjét.

Korrekt és kerek doku a felszínén, de mélységeiben meglehetően felszínes és zanzásított, inkább a mitikus képet összefoglaló és megfoghatóvá tevő film a Birth of the Cool. Aki igazán kíváncsi Davisre, a zenészre, az nem fogja megúszni a lemezek meghallgatását és a komolyabb könyvek beszerzését, de akinek elég egy best of lejátszási lista, annak tökéletes lesz a film is. Máskülönben kétségkívül ízlésesen kivitelezett, jól rendezett műről van szó, tele izgalmas archív fényképpel. A megszólalók között még ott van a 2020-ban elhunyt Jimmy Heath és Jimmy Cobb, a 2023-ban elhunyt Wayne Shorter. Elvileg Lee Konitz is, de bevallom, nem emlékszem rá (ő szintén 2020-ban hunyt el).

Az elején kicsit féltem, hogy nem lesz-e sok két óra egy ilyen "zenésztársak, családtagok, szerelmek"(mondjuk Flea-ra nem emlékszem :o) mesélnek a nagy művészről jellegű dokumentumfilmből, de aztán szép lassan magával ragadott a hangulata, az érdekes jelenetek, a zene. Erősen ajánlott minden zenerajongónak, stílustól függetlenül!