Meleg férfiak, hideg diktatúrák (2015) 64% 10★

Nem tudom ezt a filmet nem leszbikus témájú elődjével kontrasztba állítva, nem ahhoz mérve értékelni: a rendezőnővel készített interjúkból kiderül, hogy eleve úgy indult a Meleg férfiak, hideg diktatúrák, hogy készüljön el „ugyanaz, pasikkal”. De ez egyáltalán nem „ugyanaz, pasikkal”. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Meleg férfiak, hideg diktatúrák kreatív dokumentumfilm, így igazából nem is fair az összehasonlítás, de ez a film nem csak a kettő között eltelt 6 évvel és a plusz 8 perccel jobb és több.
Mindent kijavít ugyanis, amit elődjében gyengének éreztem, de azt is felesleges lenne tagadni, hogy a technikai színvonal nem dob rá egy lapáttal. Ami azonban igazán ütőssé teszi az a filmet, az a szereplők összetétele. Ugyanúgy tizenegyen vannak, viszont a felosztás 7+4, és hiába a négy fiatal srác az, aki lényegében interjúvolja a hét idősebb férfit, az ő kérdéseik, az ő szubjektivitásuk által elevenedik meg igazán a múlt, beszélgetéseket láthatunk, közeledik egymáshoz az értetlenkedés, megérteni vágyás által a múlt és jelen. Ott van például az a jelenet, amikor az interjúalanyok a Duna-parton a ma már szinte elképzelhetetlen (szükségtelen?) utcán ismerkedésre tanítják a srácokat, vagy az, hogy mennyi minden egyértelmű, alap vagy kultusz a korábbi generációnak, és mennyi minden felfoghatatlan a jelenleginek – de az oldott, hitetlenkedő beszélgetések által a kettő közti szakadék zárulni látszik, a nézőhöz is közelebb kerül a múlt. És nem csak szófordulat, hogy a srácok a téma nyomába erednek: bejárják a régi helyeket, az Egyetem presszótól kezdve a parkokon, vécéken át egész a paradicsomi horvát erdőig, strandig. Színes, részletgazdag, árnyalt, a diktatúra mindennapjai, a meleg identitás felfedezése és megélése, a közösségre találás, az aktivizmus lelkesedése, aztán a kiégés, a transzvesztita művészet magyar kistörténelme, a rendszerváltással járó enyhülés, a közelmúlt politikai aggályai, a mozgalmak eredményei és stagnálása, az AIDS, a szerelem, a veszteség. Lehetett volna ezt jobban, többet másfél órában? Szerintem nem.
Végül is az, hogy ez a film igazi katarzisélmény volt, leginkább a hangulatával kapcsolatos. Az Eltitkolt évek fásultan végződik, cigivel és nehezen kimondható frusztrációkkal, a Meleg férfiak pedig főként Nádasdy Ádám folyamatosan adagolt remek humorának és naivitást mellőző optimizmusának köszönhetően végig fenntartja a derűt, és olyan erőteljes, higgadt, bátor üzenettel zár, hogy még. És ezeknek a férfiaknak a szájából hiteles ez az üzenet.

Azért tök fontos ez a dokumentumfilm, mert sikerült találni és megszólaltatni olyan embereket, akik éltek és boldogultak abban a korban, akiknek közvetlen tapasztalataik vannak arról, hogyan mentek a dolgok akkoriban. Nem is csak egyet vagy kettőt, hanem egész sokat. Olvastam én már csempebárokról, Egyetem Presszóról meg „a leggyorsabb futóhomokról” korábban, de egész más, mikor olyasvalaki meséli, aki ott volt, átélte, tudja, hogy miről beszél, nem csak feldolgozta mások beszámolóit (ami persze szintén fontos tevékenység). Nagyon szerettem azokat a részeket, ahol a mai világot és a ma abban boldoguló melegeket ütköztették azzal, hogy régen mi hogyan volt, hogy zajlott például az ismerkedés internet nélkül, ami, ha egyszer még ma is kockázatos pl. leállni szemezni valakivel az utcán, és az internet egy huszárvágással meg is oldotta a dolgot, szinte elképzelhetetlennek hat, és mégis ez volt, és működött. Sok nekem új információ is volt, sok jó gondolat és megható történet, mindig szeretek olyan párokat is látni, akik együtt öregedtek meg, rácáfolva a sztereotípiákra, és ez alkalommal Nádasdy is csupa jó és okos dolgot mondott, úgyhogy neki is felhőtlenül tudtam örülni a többiek mellett. :) Az archív felvételeket külön értékeltem, ahogy azt is, hogy nem csak beszélgettek, hanem felkerestek elég sok olyan helyet, amiről szó volt, és megpróbálták „rekonstruálni” a régi dolgokat. :)

Szóval én nagyon örülök, hogy elkészült ez a film, alapvetően pozitív hangvételű, néhol kifejezetten szívmelengető (és nyilván nosztalgikus), bár beszél nehézségekről is bőven.

Annyira kíváncsi voltam erre a filmre, úgy vártam, hogy megnézhessem. Azonban nekem nem jött át. Nyilván voltak érdekes dolgok, történetek a régebbi korszakból, az első magyar Pride-ról ésatöbbi. Számomra viszont , – ami meg is pecsételte az egészet – szörnyen unalmas volt. (Már legalább 1 órája néztem a filmet, de valójában még csak kb. 15 perc telt el.)

Az utóbbi idők magyar dokumentumfilmjeit elnézve szeretném megparancsolni, hogy mindenki térjen vissza a direct cinemához