Mayonaka Otome Senso (2022) 70% 2★

28 napja láttam először, de máris újranéztem. Ilyet is ritkán csinálok…

Elgondolkodtató film arról, hová kanyarodhat az élete annak, aki nem találja a helyét a mai rohanó társadalomban, és nincs semmilyen jövőképe.
Hogy milyen rossz döntéseket hozhatunk azért, mert végre tartozunk egy közösséghez, ahol végre boldogok vagyunk, és ami a közösség szerint jó, az biztosan az is…ugye…?

IMÁDTAM.

AMI ZSENIÁLIS:
– A hangulat. Édes jó istenem, itt minden annyira jó volt. A kameramozgás, a színvilág, a snittek hossza, az aláfestő zenék, a betétdalok, a film tempója.
– Az egész narratíva. Senkinek nem tudjuk meg a nevét. Az egyetemista srác a főszereplő, a sztori narrátora, „én”. Az idősebb iskolatársnője egyszerűen csak „senpai”, a robbantós anarchista fickó pedig csak álnéven mutatkozik be, később pedig „én” végig úgy beszél róla, hogy „a fekete ruhás”.
– Mindhármuk karaktere elgondolkodtató volt, és mindegyikük szájából remek gondolatok hangzottak el. (Kedvencem talán az volt, mikor „a fekete ruhás” a boldogság hajszolásáról beszélt.)
– Hogy kiábrándult emberekből alakult meg az a bizonyos klub, és hogy teljesen vegyes korosztályúak, és hivatásúak voltak…
– Hogy ami kezdetben egy elkottyantott poénos megjegyzés, az valósággá válik. spoiler
– A közös mozizások.
– Az a The Animals – The House of the Rising Sun átirat, óóó. ♥
– A csókjelenetek, mert teljesen más érzelmi töltetük van, mint egy random csóknak. spoiler + spoiler
– A befejezés. Utáltam, de imádtam. spoiler

AMI „NEM TETSZETT”:
– Lehetett volna még hosszabb. Néztem volna tovább.

Sokan utálni fogják a lassúsága, az elvontsága, a karakterei miatt.
Kell hozzá egy hangulat is…
Nálam telitalálat, és be is került a kedvencek közé.

Szokásos közepesen unalmas Kadokawa film, amelyben (többek közt) az egyetemi frusztrációk válnak végletessé, csak kár, hogy elalszik rajta a néző.