Katanagatari (2010–2010) 88% 11★

Aki azt gondolja, hogy ez egy kedves, bájos történet szerelemről, meg valamiféle kalandról, az részben téved. Persze, bizonyos szempontból nagyon aranyos a kardok epizodikus gyűjtögetése és a shounen szerű harcok, de ez közel sem egy gyerekeknek való tündéri mese.

Maga az alapgondolat nem nagy szám, de a megvalósítás minden pénzt és időt megér. Először is a karakterábrázolás; a plakáton is láthatjátok, hogy nem mindennapi, főleg a szereplők szemei nagyon különlegesek, de az egész látványvilág nem olyan, mint amihez szokva van az átlagos anime néző. Nekem nagyon tetszett, szerintem szépen és igényesen kidolgozott, ötletes (lásd Maniwa nindzsák), nem hétköznapi és rettentően színes, de nem csiricsáré és gusztustalan, inkább egyedi és élvezetes. A látványt könnyű megszokni.

Csupán tizenkét részes a sorozat, ami nekem még úgy is kevés volt, hogy egy rész majd' ötven perces. Bizony, ez az anime még az átlagos műsoridőnek is fityiszt mutat. Igazából ez a tizenkét epizód elég volt a történet szép kibontásához és levezetéséhez, de azért szívesen elnézegettem volna még legalább kétszer ennyi ideig. Alapvetően epizodikus a sztori, minden rész úgy épül fel, hogy egy előre kiválasztott kardot felkutatnak és megszereznek, de minden rész épít egymásra. Maga a cselekmény az utazás, az elmélkedés és az akció körül összpontosul, ugyanakkor mindezt kegyetlen sok párbeszéddel teszik. Engem igazából nem zavart a sok duma, mert az esetek többségében ha nem is sziporkázó, de érdekes dialógusokat hallhattunk.

Mint említettem, maga az alapelv nem egy világmegváltó dolog, ennyi alapján egy egyszerű shounen is lehetne, de nem az. Ez egy szépen megkombinált, összetett, szerintem eléggé kiszámíthatatlan történet, ami az elsőtől az utolsó percig lefoglalja a nézőt.

Az anime egyik erőssége a szereplőkben rejlik. Shichika jelenleg az egyik kedvenc animés karakteremmé nőtte ki magát. Imádtam a jellemfejlődését, meg az egész fickót úgy alapból. Arról nem is beszélve, hogy Hosoya Yoshimasa szinkronizálása csodálatos, teljesen szerelmes lettem a hangjába. Togame azért hisztisebb jellem, de elég jól tolerálható. Jól kiegészítik egymást Shichikával, ráadásul nála is megfigyelhető a fejlődés, bár nem olyan látványosan, mint a férfi főszereplőnél.

Amit nagyon szerettem, hogy igazából nem volt abszolút gonosz. Togaménak és Shichikának két csapatba sorolható ellenfelei voltak, a Maniwa nindzsák és a kardok tulajdonosai. A Maniwanik az első rész alapján unszimpatikusoknak tűntek, de hamar kiderült, hogy ők is emberek, emberi érzésekkel és gondolatokkal, akiknek fontos a bajtársiasság és a szerelem is. Mellesleg a jelmezeiket is szerettem. A kardtulajdonosok sem voltak rögvest leírható rosszfiúk és lányok, mindegyiknek megvolt a maga indoka és szándéka, a legtöbb ráadásul elég nemes volt. Kifejezetten szerettem ezeket a mellékszereplőket.

Amiről még nem esett szó, az a zene. Két opening és tizenkettő ending ismertette meg magát. Az openingeket nagyon szerettem, még az Ali Project szám is tetszett, pedig azok nekem általában annyira egyformák, hogy unom őket. Az endingekért nem voltam ennyire oda, hiába a nagy nevek, az elsőt leszámítva a többibe csak belehallgattam, inkább áttekertem őket, mert egyáltalán nem fogtak meg. Viszont az anime során hallható zenék első osztályúak, csak ajánlani tudom mindenkinek az OST meghallgatását.

A kedvesnek tűnő kinézet ellenére elég rendesen és véresen, de szerencsére nem gusztustalanul hentelik egymást a szereplők, ezért senki ne várjon egy világbékés, minden boldog eseménysorozatot. De igazából nagyon kellemes, igazi kikapcsolódás, kellő mennyiségű akcióval, vicces jelenetek is akadnak bőven, meg az egész úgy, ahogy van, szuper.

Ez nem tizenkettő egy tucat anime. Se történet, se grafika szempontjából. A két főszereplő egymás ellentéte, mindkettejüket nagyon szerettem. Minden mellékszereplőnek van múltja, története, nem lógnak a levegőben.
Bátran ajánlom, olyanoknak is, akik amúgy nem kedvelik annyira az animéket. Azért japán kultúra ismerete, szeretete kell hozzá.

Most már 100%-osan biztos vagyok benne, hogy Nishio Ishin korunk egyik legjobb írója. A Katanagatari eleinte kissé becsapós; kevesebbnek tűnik, mint ami valójában. Azokat a jellegzetes elemeket tartalmazza, melyeket imádok az animékben – dehát ezek végső soron csak számtalanszor felhasználható eszközök. A koncepció tipikusnak tűnt, ezért azt hittem, hogy (kizárólag) Nishio Ishin különleges stílusa, a profi seiyuu-munka, a látványvilág, ill. az atmoszféra fogja egyedülállóvá tenni az animét. Természetesen, pár epizód után a frappáns dialógusok; az elképesztően megírt, fejlődő karakterek; a fordulatos, mondanivalódús részek láttán már egyértelmű volt, hogy hatalmasat tévedtem. De még nem sejtettem, hogy mi következik ezután.
A Katanagatari a tetőpontnál hirtelen, váratlanul, majdnem a semmiből MONUMENTÁLISSÁ válik — új szintre lép narratíva és karakterek szempontjából is. Én kapkodom a fejem, lejátszódik előttem újra az egész eseménysor, és új értelmet nyer minden. Ilyet egyedül a zseniális Princess Tutu-nél tapasztaltam, és ez az egyik legnagyobb dicséret, amit egy történet kaphat tőlem. Instant (agy)orgazmus.
Nem lehet sem hozzáadni, sem elvenni belőle. Tökéletes… vagy nem: Kész van.