Várólistára tette 1
Kiemelt értékelések
A Jack Johnson pontosan az a film, aminek a kulturális relevanciája itt Magyarországon alapvetően a nulla felé közeledhet manapság – mégis van olyan érdeklődési terület, ami miatt előbb-utóbb kilyukadhat nála az ember, és ez meglepő módon nem a boksz, hanem a zene. Miles Davis zenéje!
A film felől indulva:
Jack Johnson a századforduló egyik nagysikerű bokszolója volt, aki feketeként talán az első nagy, a média által is dokumentált, jól visszakövethető „nem csak sport” sikertörténetet prezentálta a nagyérdeműnek, tele az efféle sztorikhoz szinte kötelezően kapcsolódó töltelékekkel. Johnson nemcsak nagy bokszoló volt, hanem igazi jelenség, karakter, aki élvezte a rivaldafényt, nagy kanállal ette az életet, megtett szinte mindent, amit az ember sok pénzzel megtehet: szenvedélyes gyorshajtó volt, próbálkozott autóversenyzéssel is, vásárolt mulatókat, Angliában járva be akart lépni a skót szabadkőművesek közé, megjárta a börtönt és a tízes évek pezsgő, ám egyenjogúságban rendkívül elmaradott Amerikájában sorra fogyasztotta a fehér feleségeket – hivatalos három házassága mellett megannyira törvénytelen kapcsolatot is fenntartott, fekete és fehér nőkkel egyaránt.
Sportteljesítménye mellett tehát a fekete büszkeség egyik jelképes figurája is volt, akit azonban mindig is vegyesen ítélt meg a fekete értelmiség, sokak számára hős, sokaknak megvetendő hedonista volt, aki ugyanúgy lenézte a feketéket, mint a fehéreket. Sorsa talán annak bizonyítéka is, hogy a megfelelő mennyiségű pénz, befolyás és jelentőség birtokában a bőrszín hirtelen semmissé válik.
Nem meglepő, hogy Johnson hősként és vitatott figuraként is kiérdemelte a figyelmet és különösen az emberjogi mozgalmak, majd ezek radikálisabb szárnyainak előretörésével újra és újra visszanyúltak hozzá, így például ez a dokumentumfilm. A megvalósítása mai szemmel nézve egészen különleges: kizárólag korabeli archív felvételeket használtak fel a készítéséhez, a narrátor mellett pedig „megszólaltatták” benne magát Jack Johnsont is: az ő saját, természetesen utólag írt belső narrációját Brock Peters mondta fel, kimondottan művészi hozzáállással, reflektálva a tárgyalt eseményekre. Peters jogosan lehet ismerős sokaknak, szerepelt ő a Sidney Poitier-féle Porgy és Bessben, később a szintén klasszikus Ne bántsátok a feketerigót!-ban, Terence Hill és Bud Spencer oldalán a Bosszú El Paso-ban című spagetti-westernben (ez persze főleg nekünk, a magyar közönségnek ismerős kapcsolat), de még a kétezres évek jó pár tévésorozatában is. Narrációja telitalálat, pontosan úgy hangzik, ahogyan azt elvárnánk egy jó kedélyű, folyamatosan nyüzsgő, saját nagyságával tisztában lévő bokszolótól.
Bármennyire pozitív élmény is a mozi, tény sajnos, hogy dokufilmként még Oscar-díjas mivolta ellenére is eljárt felette az idő, a közönség elfeledte. Egy összetevője azonban itt maradt nekünk máig is…
A zene felől indulva:
Miles Davis a jazzkedvelő közönség legvégső sarokpontja. A jazzrajongók között nyilvánvalóan vannak, akik nem tudnak ma már mit kezdeni mondjuk Ellington vagy Armstrong obskúrus felvételeivel, esetleg hamar besokallnak Charlie Parker bopjának izzásától. Mélyen magamba nézve, egyáltalán nem lehetetlen, hogy valaki túlértékeltnek tartsa John Coltrane-t (bár ezzel elég magányos madárnak érzem magam). Ott van viszont Miles Davis, akivel nem hogy senkinek nincs semmi problémája (pedig lehetne, tett érte nem keveset élete során), de mindenkinek van legalább egy kedvenc érája a megannyi meghatározó, a jazz egész történetére hatással lévő alkotói korszaka közül. Nagyságát még annak ellenére is szokás „leg”-ként süvegelni, hogy sokak szerint a hatvanas évek legvégén elárulta a jazz eszméjét a fúziós zenéjével, és karrierjének utolsó húsz évében már nem is talált vissza a helyes útra – a jazz-rendőrség Wynton Marsalis személyében rá is szállt Davisre, hogy aztán ő maga is megkapja a kritikusoktól a neki kijáró dorgálást a végtelenül precíz, de végtelenül lélektelen játékáért.
Nos, Miles nagy bokszrajongóként örömmel vette a filmzene megkomponálásának feladatát. Ez volt karrierje második ilyen akciója, és a Jack Johnson anyagából összerakott lemeze egy máig is újrakiadások tömegét eredményező produktum lett. Mindössze két, egyenként kb. 25 perc hosszú fúziós jazzrock felvételről beszélünk, ami a jazzistáknak túlságosan rockos, a rockereknek túlságosan kaotikus, de végeredményben olyan sodró lendülettel bír, hogy az ember nagyon nehezen vonja ki magát a hatása alól. Bevallom, én nem csípem a jazzrockot, ezt a lemezt mégis gyakran pörgetem, bámulatos ereje pedig a természetesnek szánt közegében, a film hangsávjaként csak felerősödött – ahogy a mozi elején egyszerre bedörren a Right Off és Peters orgánuma, az egyenesen fenséges, rögtön beránt minket a behemót Johnson lelkébe. Filmzene ennyire hatékonyan ritkán tölt be két funkciót: egyrészt megáll a lábán önálló zenei produkcióként, másrészt kellő alázattal nem kiszól a filmből, hanem azt húzza alá és támogatja meg, amit éppen abban látunk és hallunk. Ebben a kérdésben Davis láthatóan nem ismer lehetetlent, ugyanilyen zseniálisan oldotta meg az ötvenes években készült Felvonó a vérpadra zenei betétjét is: az a munka a maga teljesen nyilvánvaló módján soundtrack formában készült el, szigorúan zeneileg mégis az egyik legszebb előképe volt a modális jazznek.
Mára a Jack Johnson lemezre kevesen gondolnak soundtrackként. A filmet kopott Youtube kópiákon meg lehet találni, elkészültének körülményeiről alig lehet kideríteni bármit is, míg a lemez Davis kiadványai között az egyik legjobban dokumentált anyag lett. Az albumborítót már a megjelenés után lecserélte a kiadó, Johnson – amúgy telitalálat – képét az autójával és a nőkkel maga Miles helyettesítette, a legendás fotót a Kossuth Klub épületében működő régi Budapest Jazz Club aulájában is felfestettek anno a falra!
Legendás alakról készült, mostohamód elfelejtett dokufilm a Jack Johnson, amit minden aspektusban fölülmúlt és túlélt a saját betétzenéje. Van benne némi irónia: Jack Johnson és Miles Davis kézen fogva lehet a fekete büszkeség vitatott szimbóluma – ha valamire Miles sok-sok évtized után vélhetően igazán büszke lenne, hát erre biztosan!
A zene miatt kilenc, a feeling miatt is kilenc, egyébként pusztán dokuként, régi filmfelvételeket, bokszot és jazzt nem kimondottan kedvelő közönségnek sajnos erősen kérdéses választás lehet. Ennek fényében ajánlom a potenciális érintetteknek.
