A két jó barát, Moreau és Dubois, elhatározzák, hogy együtt töltik a vakációt Deauville-ben feleségeik és egyikük unokahúgának társaságában. A terv kitűnőnek tűnik, a valóság azonban másként alakul: az út, a fogadtatás, a villa állapota egyaránt pocsék. Mit tegyenek, hogy megmentsék a… [tovább]
Irány Deauville (1962) 4★
Szereposztás
Rendező
Operatőr
Zeneszerző
Várólistára tette 3
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
A maga savanykásan humoros módján ez a film afféle országimázs, avagy „nyaralj Franciaországban!” jeligére készült vígjátékocska lehetne. Született ilyen szerintem minden országban, emlékeim szerint még nekünk is van olyan nyári filmünk, amiben a balatoni nyaralás viszontagságos, vicces, de mégiscsak kihagyhatatlan, életre szóló élménye elevenedik meg – megfelelő öniróniával az efféle történetekből olyan sztorikat lehet kikerekíteni, amikhez sosem érhet fel egy flottul sikerült külföldi álomutazás…
Az Irány Dauville egy csodálatos normandiai nyár emléke, melynek során két fiatal párocskát módszeresen lehúznak szinte mindenhol, elmarad a csomagjuk, összefutnak a világ legkellemetlenebb embereivel, egy kicsit egymás közt is megkeverednek, és végül még egyikük főnöke is beállít a képbe, hogy a végén tényleg véletlenül se érezze úgy senki, hogy pihenni érkeztek az egyébként még fekete-fehérben is meseszép tengerpartra.
2023-ból visszanézve két dolog mindenképpen fontos lehet a modern néző számára. Először Louis de Funés ebben a filmben úgyszólván epizodista, fontos visszatérő humorforrás, de semmi esetre sem főszereplő, ezt a funkciót a két pár látja el, akik közül az egyik férfit Michel Serrault alakítja – úgy vélem, modern filmnéző számára talán az ő neve lehet a legélénkebbnek ható hívószó, Serrault még a kétezres években is szerepelt szélesebb hazai közönséghez eljutó filmekben. A két kulcsszerepet betöltő színésznőről ugyanez nem mondható el, de például Pascale Roberts filmográfiája szűkössége ellenére is elég jellegzetes és ismerős címekből áll.
A másik kritikus pont a film tempója és ütemezése. Vígjáték ez természetesen továbbra is, de mivel de Funés nincs állandó jelleggel a cselekményben, ez a humor inkább afféle önreflektív, lassan építkező, ironikus viccforrások tárháza, sokkal inkább hangulatával hódít a film, mint egetrengető humorbombáival, és ilyen téren megint csak váratlanul szerény élmény lehet azoknak, akik de Funés irányából szeretnék megközelíteni.
Van két érdekes mellékszereplő is a színen, egyszer az önmagát alakító Sacha Distel, aki itt már sanzonénekesként hódít, de én eddig csak jazzgitárosként ismertem a munkásságát, illetve Tony Middleton, aki épp a film készülte előtt nem sokkal lépett le a The Willows nevű doo-wop zenekarból, a mozi pedig vélhetően afféle szóló-karrier beindításhoz lett volna neki jó alapanyag. A két énekes önmagát játssza és produkciót is bemutat a film során, megint csak: ilyet magyar filmben is láttunk, időben nem is olyan messze az Irány Deauville-től…
Jó film, igazi nyári élménymozi, ha az ember tehetné, párás nyári vízparti estén kellene néznie a szabadban, falra kivetítve.
