Holt vidék (1972) 80% 6★

Mindenképpen nehéz és nyomasztó tematikájú film, ami azonban mégsem a városból oly' gyakran látott vagy látni vélt mostoha vidék rémálomképét tárja elénk, sokkal inkább egy pszichológiai látleletet az elmagányosodásból származó szomorúságról és zavarodottságról. Így bár alapvető háttere, sőt, nagyon is bájos és gazdag hangulatokkal dolgozó színtere az egyre üresebb, csendesebb falu, jól érezzük, hogy az életnek ez az egykori színtere még kiüresedésében is képes szépet, esztétikai értéket hordozni magában – nekem ez falusiként nagyon tetszik ahhoz képest, mit szokott az efféle már-már tanyasi világ jelképezni a filmművészetben.

A kiürülő falu és az utolsó, magukra maradó lakók sorsa egyébként extrém módon jelenik meg a filmben: egyetlen, még csak nem is idős házaspár marad hátra, ám számunkra kimondottan a feleség karaktere lesz érdekes, aki odahaza végzi a háztáji munkát, egyes egyedül, néha csak kószálgatva a szellemek lakta házak között. A néző joggal véli szociográfiának a látottakat, de valójában mintha a magány pszichológiájáról gondolkodnának az alkotók – talán ennek is köszönhető, hogy számukra a vidék még ürességében sem rögös és rút (al)világ.
A fentiekből már kitűnhet, hogy Törőcsik Mari vállán nyugszik a film java, pedig Ferenczi István is érdekes és figyelemfelkeltő jelenség ebben a világban, de zseniális módon még a kanadai gyermekekkel megérkező egykori szomszéd jelenetsorai is csodálatosak – sőt, éppen a kiéhezett társas érintkezés egyszerű és őszinte, hiteles bemutatása miatt ez a rész gyakorlatilag a mozi érzelmi csúcspontjává válik, ami bámulatos eredmény az alkotók részéről!
Az igen hosszúra nyúló műsoridő során egyébként egyszer sem érezzük magunkat érzelmileg manipulálva, ezt pedig megint csak süvegeltem. A Holt vidék jól érthető és egyenes, de sosem szájbarágós film, ami a tőle tíz évvel idősebb Próbaúthoz hasonlóan felnőtt módon és igazán tisztességesen bánik a nézőjével. Nem találok rajta fogást!

Mindenképpen ajánlom megtekintésre, egyetlen hiányossága talán éppen őszinteségében rejlik: nincsenek meg benne azok a dramaturgiai hullámhegyek, amiket a drámára, nagy érzésekre kihegyezett filmekben megszokhattunk. Ez a történet csak hömpölyög, a benne bemutatott érzelmek szétömlenek a vásznon, percről percre duzzadnak. Ezt sok nézőnek alighanem nehezebb lehet befogadni.