Harc a sínekért (1946) 70% 1★

Franciaország úgy került 1945-ben a második világháború győzteseinek panteonjába, hogy 1940-es lerohanását követően szinte csak imitálni tudta a harcoló felek közötti jelenlétét. Ugyan állampolgárai szinte minden európai és afrikai, közel-keleti fronton képviseltették magukat a harcban, valós hozzájárulásuk a győzelemhez jelképes volt, ám Charles de Gaulle 1944-ben megkapta a lehetőséget, hogy Párizs felszabadítójaként tetszelegjen. Szerintem ez irigylésre méltó teljesítmény – nem szól másról a felszín alatt, mint egy nemzet optimizmusáról és büszkeségéről, arról a képességről, hogy a leglesajnáltabb történelmi szituációból is kivágja magát.

René Clément karrierje során legalább kétszer is nagy volumenben járult ahhoz hozzá, hogy a franciák büszkék lehessenek háborús helytállásukra. Ezek közül az első, az egyesek szerint az olasz neorealizmussal, mások szerint a dokumentarista felfogással kacérkodó Harc a sínekért egy régimódi, egyenes és önmagáért beszélő háborús film arról, hogyan akadályozta az ellenállás a franciaországi német hadiszerelvények közlekedését, majd a felszabadító szövetséges erők közeledésekor hogyan vette ki aktívan a részét magából a fegyveres küzdelemből.
A film kissé személytelen. Nagyívű történelmi folyamatokat ábrázol alulnézetből, de egyetemes jelleggel – nem egy adott ellenálló, hanem maga a jelenség, a vasút mentén vívott harcok természete érdekli. Legfőbb felvillantott értéke az, hogy az emberi dráma félretolását kompenzálja a látványvilágával. Jelenetei élesben leforgatott szituációkat tárnak elénk, csupa veszélyes, szédítően látványos eseménnyel – a kisikló vonatok jelenetei vetekszenek A generálisban felrobbantott vasúti híd emlékképeivel. Ugyancsak emlékezetes az ellenállók és a megállított német hadivonat összecsapása, ilyesmit még a hatvanas évek nagy hollywoodi háborús klasszikusaiban se nagyon láthattunk.
Mindemellett a film ajánlata valóban ennyi. Az emberi tényező nagyon hiányzik, a narratíva már-már egy kibővített történelemkönyv felolvasására szorítkozik, amit megerősít a narrátor jelenléte is. A Harc a sínekért az a fajta film, amire bizonyos időkben egyszerűen szüksége van egy nemzetnek, nem filmművészeti alkotásként, hanem fontos érzések és álláspontok kifejezéséért – jelen esetben azért, hogy mindenki számára világos legyen, a vert helyzetben lévő megszállt Franciaország igenis kitett magáért a harcokban. Clément kivitelezése azonban képes volt valóban filmtörténeti jelentőséget adni ennek a propagandisztikus alkotásnak.

Kulcsjelenetei miatt legalább egyszer érdemes lehet megnézni, és szerintem rém érdekes, hogy mennyivel jobban működik ez a darab, mint a hasonló célból készült, a színen feltűnő sztárok által végül mégis megfojtott Párizs ég? húsz évvel és – vélhetően – több millió frankkal később.