Kiemelt értékelések
Glenn Gould emlékezete erős, jelenléte az interpretációit szerető közönség szívében állandó. Magam is kedveltem őt az első perctől, ahogy meghallottam a híres ’56-os Goldberg variációkat, sőt, a doku megtekintése előtti napokban rengeteg időt töltöttem a film alapjául szolgáló interjúkötettel és a közelgő karácsony apropóján az általa felvett Beethoven-szonátákkal*. Az élmény így teljesebb, intenzívebb, és bár Gouldról mindenkinek van egy meghatározó benyomása, illetve gondolata, sőt, teóriája, én most úgy érzem, nyakig vagyok az életérzésben és a rejtélyben is.
Monsaingeon dokuja, bár a könyvéhez hasonlóan tesz kísérleteket egy emberibb, érthetőbb Gould bemutatására, azért végeredményét tekintve kicsit visszafogottabb, máshogy erőteljes. Jól kikerekedik, mennyire jó humora volt Gouldnak, mennyire tisztában volt saját magával és a világ által róla alkotott véleménnyel, sőt, mintha saját legendáriumának formálásában is tudatosan részt vett volna olykor. Mindkét alkotás sajátja azonban, hogy bőven életszerűbb Gould portrét festenek le, mint bárki, aki a hős személyes ismerete nélkül, pusztán a külső szemlélők által rögzített tényekből próbálná ezt megalkotni. Nem is annyira Monsaingeon ismeret- és élményanyaga a meghatározó itt, mint inkább az, hogy értette Gouldot, nem tekintette más szférából származó elvont, akár sérült, akár bizonyos téren jobban, bizonyos téren gyengébben funkcionáló speciális emberi lénynek. Ez a megközelítés a nyerő, ha nagy művészek megismerésén fáradozunk – szerintem.
A film azonban tartalmi szempontból nem tud felérni a könyvhöz, sem Gould személyes emlékeinek, humoros anekdotáinak bemutatásakor, sem a zenére vonatkozó nézeteinek prezentációjában – az előbbire remek példa a történet, amikor az ifjú Gould egy Beethoven zongoraverseny közben veszi észre, hogy pantallója csupa kutyaszőr, így a színpad mögött várakozó szüleinek megérkezése előtt megkísérli azt eltávolítani, csak közben elfelejti, hol is tartanak pontosan a tételben. A filmben emlékeim szerint ez már kimarad az anekdotából, de bizony elvétette a dolgot… Figyelemreméltók viszont azok a részek, ahol munkásságának technikai hátterét ismerhetjük meg, aktivitását a stúdióban, hozzáállását a még éppen nem digitális hangrögzítés lehetőségeihez. Itt volna még érdekesebb adalék a nemrég megjelent, már a nyolcvanas években rögzített Goldberg variációk stúdióanyagait megörökítő tíz cédés kiadvány, mely bár töredékét dokumentálja csak a stúdióban zajlott munkának, de egy gouldiánus számára bizonyosan nagy örömökkel teli kincs lehet.
A doku zenei szempontból legszebb pillanatai vélhetően azok a részletek, amikor a Goulddal jellemzően nem azonosított szerepekben látjuk őt élesben teljesíteni, például orgonán játszva, Bernstein nyomdokán járva ismeretterjesztő előadást vezetve, vagy a zongora mögül vezényelve Bach BWV 54-es kantátáját, Russel Oberlinnel a fedélzeten – ez egy gyönyörű felvétel, amire bárki felkaphatja a fejét, szerencsére mozgóképen is rendelkezésre áll.
Ahol a film felülmúlja a könyvet, az a külső szereplők bemutatása, olyan embereké, akik személyesen nem ismerték Gouldot, mégis elképesztő, életút formáló benyomást tett rájuk a zenéjével való találkozás. Nem muzsikusokra gondolok, hisz az ő inspirációjuk annyira talán nem elvont élmény ez esetben, hanem azokra a „civilekre”, akik a Gould kezei közül kiszűrődő zene hatására átélték a villámcsapást – mindig is sokan voltak, mindig is sokan lesznek, és vélhetően ebben rejlik Gould ereje, ez emelheti őt fölébe olyan, tőle zenetörténeti szempontból nyilvánvalóan jobban csengő neveknek, mint Horowitz, Arrau, vagy Michelangeli.
Mondanám, hogy bárkinek bárhol, de inkább azoknak, akiknek van valamiféle Gould-élményük, mert nekik ez nagyon-nagyon jól fog esni.
*Mióta fejest ugrottam a komolyzenébe, minden karácsonykor végighallgatom őket egy új interpretációban, Gould a harmadik emberem erre a nemes feladatra, és egyszerre a legszórakoztatóbb, illetve a legbotrányosabb bizonyos nagy, emlékezetes pillanatokban…
