Frakkos sátán (1938) 65% 2★

Ironikus, hogy ennek a mozinak az első és az utolsó valamirevaló jelenete is az ifjú Anthony Quinn tündökléséről szól. Ez bizonyos értelemben tipikus is: a harmincas-negyvenes évek filmjeiben feltűnő, legendává csak később érő titánok mindig lopják a show-t a kor sztárjai elől – jelenlétükből szinte sugárzik a modernség, az új idők új szelei, amik elfújják az épp felkapott neveket. Itt is végtelenül érdekes látvány, ahogy a korabeli normák szerint rendíthetetlen monolitként játszó Akim Tamiroff és a hozzá képest túlmozgásos, heves, emberközelibb Quinn már-már feszültséget szítva kerülgeti egymást a kamera előtt. Írjuk Tamiroff javára, hogy a munkája még mai szemmel is teljesen befogadható, kissé valószerűtlenül kifinomult, rideg, entellektüel és műértő bűnöző karaktere ingerlő és veszélyes, de átsüt belőle az őrlődő, törekvő ember esendősége.
A mindössze 23 éves Quinn már itt is klasszikusan koravén formájában van, Tamiroffhoz képest a játéka üdítően sokszínű, valódi dimenziókkal dolgozik – teljesen egyértelmű, hogy lüktetően intenzív színészi tehetsége hatalmas karriert ígér neki már ekkor is, de mivel finoman szólva sem illik sem a korabeli, sem a későbbi évtizedek aktuális férfiideáljainak sorába, meg kell várnia, hogy az idő és a férfiúi érés felruházza valamiféle sármmal.

Nos és hát a film… az Anna May Wong jelenlétéből fakadó kirobbanó egzotikum és a beteljesületlen vonzalmak tragédiája együtt sikeresen felüti a meglehetősen vértelen, de legalább kellően baljós hangulatú film noir történetet. Érezzük, még a kor mércéje szerint is lehetne mindez veszélyesebb, intenzívebb, de az eredmény így sem rossz. Mindezzel együtt, én szinte kizárólag a film noir klasszikusok elkötelezett híveinek ajánlanám, illetve a szokott módon Quinn rajongóinak – bár lekopogom, nekünk gyakorlatilag Quinn bármely filmje értéket képviselhet, szerintem én még sosem láttam őt rossz vagy gyenge formába a kamera előtt.