Kiemelt értékelések
Ezt a vak amerikai patriotizmust sosem értettem, és ez a dokufilm csak erősít az érzésemen, hogy az emberek se*g hül*ék. Sajnálom a családot amúgy, mert elég tragédia sújtotta őket, és szívszorító belepillantani ilyesmibe, de hogy az apuka mennyire ostoba, azt lehetetlen szavakkal összefoglalni. Az, hogy elveszíti a lábát, és ő továbbra is azt akarja, hogy a gyerekei katonák legyenek…. mennyire fanatikus, agymosott embernek kell ehhez lenni? Ráadásul mekkora nyomást tol a kölykeire, és milyen undorítóan „neveli” őket? Á, úgysem mész te egyetemre, úgyis a katonaságnál fogsz kikötni… öcsém, undorító volt. És akkor csodálkozik az ürge, hogy az ő és a fia mentális egészsége a béka popója alatt van.
Dokumentumfilmeknél mindig gondban vagyok, mert nagyon könnyű pontozni azokat, amelyek az élet szép oldalát mutatják be, mint azokat, amelyek a rosszat. Akár legyen szó a csodálatos cseresznyevirágzásról, a születés csodájáról, a szeptember 11-i eseményekről, egy súlyos társadalmi problémáról, egy mocsok diktátor tetteiről vagy akármi másról, egy dokumentum film esetében nem mindegy, hogy mi a vélemény. Hiszen belegázolhatunk sokak lelkébe a fotelből írt véleményünkkel (mert nem voltunk ott, mert mi nem mentünk ilyesmin keresztül, és szűklátókörűek vagyunk stb) . Egy pozitív hangulatú és tartalmú anyagot mindig „felpontozunk”, egy negatívot pedig „lepontozunk” (ha van rá lehetőség, akkor egy szöveges kritikában teszi mindezt a néző). De a magát az alkotást pontozzuk (hiszen mint filmélményt is véleményezni kell), vagy az abban elhangzott mondanivalót (akár pozitív akár negatív a téma, egyetértünk-e vele egyáltalán)?
Pont ezért vagyok bajban ezzel a filmmel is, mert egyrészt életképeket látunk egy katona apuka és a családja mindennapjaiból, és ezekből bizonyos szinten képet lehet kapni, arról, hogy milyen életük is lehet, amikor nincsenek velük a kamerák. 5 évet dolgoz fel a film, látjuk, hogy mi lesz Briannel az édesapával, és látjuk a srácokat, akikre hatással van az édesapjuk foglalkozása: a katonaélet. Briannek pont hogy rosszul alakul a karrierje egy elég csúnya sérülés miatt, és látszik, ahogy mindez a fiait is érinti.
Az amerikaiak életét áthatja a patriotizmus és a hadsereg/katonaság/ a haza szolgálata náluk egy teljesen más kategóriát képvisel mindez, mint egy kevésbé militarizált – katonaság központú társadalmnál/országnál. Nekem innen, a fotelból nagyon könnyű véleményt mondani, hiszen nem vagyok benne a katonaság világában. De látva Briant, néha elszörnyedtem, hogy miket mond a saját fiainak, szinte lehetőséget sem hagyja meg nekik a választásra, mert csak a katonai szolgálat létezik számára. Gyanítom, ha nem lett volna a sérülése, teljesen másképp alakult volna az ő élete is, de ezen kár gondolkodni. Joey távozása is rányomta a bélyeget a lelkükre, szegény Isaac mint az elsőszülött próbálja beteljesíteni az apja és a kisöccse álmát, a legjobbakat kívánom neki, hogy találja meg a saját útját.
Érdekes volt olvasgatni a filmről készült kritikákat, az amerikai sajtó ünnepli a filmet, más kérdés, hogy katonatörténetekből (főleg az USA-ban), ez csak egy a sok közül, mert több ezer veterán katonának van jobb-rosszabb élete, amit szintén filmre lehetne vinni, ha már Brianéket is kiválasztották erre. Bocsánat ha ezzel ledegradálom a sztori jelentőségét, mert a maga módján egy nagyon szép történetet mutat be, de vajon ez a sztori mennyivel lesz maradandóbb, mint más rendező(k) hasonló típusú filmje, vagy akár sorozata, ha készülne ilyen is…
Sok töprengeni valót ad a film a nézőnek (és tényleg nem mindegy, hogy egy civil nézi ezt a filmet, vagy olyan akinek van katonamúltja), én jópárszor elgondolkodtam, hogy bizonyos szitukban hogy beszélhet így Brian, egy-két kommentjétől nyílt a bicska zsebemben…
Szóval nem tudom, hogy van-e tanulsága a filmnek, akár a véleményemnek, ám ha bárki is a katonaéletre adja a fejét, én a legjobbakat kívánom neki és hálásan köszönöm a szolgálatait, mert nem biztos, hogy meg tudnám tenni ugyanezeket.
Annyira szerettem volna, ha legalább egy apró kis remény, egy halvány mosoly lesz az arcomon, mikor a stáblista elkezdődik. De nem volt. Inkább csak dühös voltam és közben valahol mélyen szomorú. Sajnáltam a fiúkat. Mindegyiket. …és átkoztam az apjukat.
Az egész film alatt amúgy olyan érzésem volt, mintha meg lett volna rendezve. Mintha filmet néznék és nem dokumentumfilmet. No nem azért, mert ennyire gyengeelméjű ember nem létezhet a világon. Tudom, hogy van(nak). Inkább csak… nem is tudom. Hogy készült ez a film? Felvettek nyolc családot éveken át, és akinek a legtöbb sz*r jutott végül, annak a filmjét vágták össze és dobták fel a Netflixre?
De vonatkoztassunk el ettől. Apuka egy id*óta. Maria sem sokkal jobb. A srácokat nagyon sajnálom. És… és… azt hiszem, erről az egész jelenségről tökéletesen elmond mindent annak a bizonyos srácnak a kis monológja. Nem tudja, miért tört ki a háború. Nem tudja, mit akar elérni egyik vagy másik fél. Pontosan azt sem, jó helyen – vagy éppen a jó ügyért? – küzdenek-e. De ha A Nagyok azt mondják, ez így jó, akkor ő cselekszik.
