2000. július 1. A brit nemzetiségű Lucie Blackman eltűnik Tokióban, és nemzetközi nyomozás, kérlelhetetlen hajsza veszi kezdetét az igazságért. (Netflix)
Várólistára tette 5
Kiemelt értékelések
Emerson
Azt már megtanultam, hogy minden Netflixes dokumentumfilm esetén érdemes utánaolvasni, hogy valójában mi is történt… Sajnos a Netflix nálam végleg lesüllyedt a Blikk-Daily Mail-kereskedelmi csatornák „brutális” híradói szintjére. Kiragadják egy ügyből a drámai részeket, hogy legyen min csámcsogni, az áldozatot szentként állítják be, az interjúalanyok tök szimpatikusak, az elkövető (akinek csak a nevét említik, de nulla elemzés van róla, mintha csak mellékszereplő lenne) pedig maga a megtestesült gonosz és soha sehol ilyen aljas dolog még nem történt a világon, mint amit most a nézők elé tárnak.
Áldozatunk egy átlagos (?) 21 éves kalandvágyó lány, aki az iskola elvégzése után utazgatni akart egy kicsit, mert ugye minden huszonéves lány erre vágyik. A szülők meg elengedik, mert mi sem természetesebb, szerezzen tapasztalatot (miben is?!). Az is kézenfekvő, hogy egy szőke, fehér lányra nagy a kereslet, easy money, legyünk hostessek! Bár ez Ázsiában csöppet mást jelent, ugye. De ezen valahogy senki sem akadt fent. Se a rendőrök, se a szülők, se a testvér… a világ legtermészetesebb dolga, ha valaki 21 évesen pénzért iszik és kísérgeti a férfiakat ide-oda (amibe az ágy is beleszámít), de lapozzunk.
Az, hogy a dokumentumfilmben alig szerepelt az anya (és az is csak archív felvételen) kapásból fura volt. Ja, hogy a szülők már a lány eltűnése előtt elváltak és fasírtban voltak, ja, hogy egyébként a spoiler… ezek persze még említés szintjén sem hangzottak el.
Google barátunkkal és egy kis olvasgatással egészen más fénybe kerül a sztori. A Netflix ehhez képest egy tündibündi ártatlan lány és egy mintaapa harcát mutatta be a csúnya, gonosz világ ellen. Ha másfél óra helyett csak fél óráig fényezik az áldozatot, nem tűnt volna olyan műnek az egész.
DeadBite
Felszínes beszámoló egy amúgy szörnyű gyilkosságról.Kicsit soknak éreztem a játékidőt,bár részletes volt,de legalább a fele felesleges is.Át tudtam érezni a szülők aggodalmát és bánatát,hiszen valóban borzalmas eset lehetett,de sokszor kivetett magából a dokumentumfilm.Egyszerre volt sokkoló és szomorú,egész egyszerűen félelmetesnek tartom,hogy olyan emberek,mint Obara a mai napig köztünk járnak.
Amúgy korrekt feltárás volt,érdekes esettel,de ha mondjuk harminc perccel rövidebb lett volna,akkor sokkal hatásosabban működött volna.
