Az idős Charles utcára kerül. Senkire sem számíthat, hacsak nem a hűséges kutyájára, akit egyszerűen csak „Kutyám”-nak hív. Egyik napról a másikra élnek, tengetik életüket. Miközben az öregember a maga egyszerű módján próbál jó gazdája lenni az állatnak, állandó megaláztatásban van része. Senki… [tovább]
Várólistára tette 15
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Igaz, egy zongorista kapcsán, de nemrég már gondolkodtam azon, hogyan is kell a közönségnek viszonyulnia egy idős, saját klasszikus formáját már nem hozó művészhez. Szabad-e, lehet-e elvitatni a művésztől a jogot, hogy alkosson, pusztán azért, mert már nem képes reprodukálni régi formáját, tehetségét? Szerintem bármelyikünk tudna sorolni ilyen példákat, a zenészek, színészek, énekesek, írók tehetsége és technikája igenis képes „elfogyni”, és ilyenkor legalább a kérdést mindenképpen érdemes feltenni magunknak: ha van kedve, miért ne, no de milyen áron és meddig?
Az Egy ember és a kutyája esetében legalább három-négy fájdalmas párhuzam és ellentmondás feszül egymásnak. Belmondo idősen, évekkel egy agyvérzésen túl készítette a filmet, klasszikus, de pályaszélre tolt színészként egy idős, pályaszélre tolt emberről – Charles karaktere bizonyos értelemben ő maga, ezért aztán végtelenül hiteles a lassú beszéde, a film hozzá idomuló tempója, csendessége, szomorkás nyugalma. Csak ne lenne ott a kutya, akit ízléstelenséggel határos hatásvadászattal követ hosszasan a kamera, miközben szól a szomorú zongorazene a háttérben – oly’ mértékben rágják a szánkba, hogy szomorúnak kell lennünk, hogy küszködnünk kell a könnyeinkkel, hogy az már egyenesen aljas, ez így puszta manipuláció és giccs.
De miért vitatnánk el, hogy ha Belmondo idősen, klasszikus karaktereiből kiöregedve, egy agyvérzésből felgyógyulva játszani akar, akkor igenis joga van játszani? Igenis joga van szinte ráírt szerepeket vállalni, ezzel üzenve kor- és sorstársainak, példát mutatva. Igenis joga van jól éreznie magát a kamera előtt, ahogyan tette azt régen is. Csak hát itt is… hol a határ? És miért söpörjük félre azoknak az embereknek a döbbenetét és elutasítását, akik számára Belmondo egy hős volt, egy örök vigyori csibész, győzhetetlen örökmozgó, vad kalandor, egy igazi állat? Hisz Belmondo az ő szeretetük révén lett azzá, ami, hát nem köti őt efféle kollektív hősként valamiféle felelősség a rajongók millió felé?
És a fentiek miatt, nekünk vajon mi a kötelességünk? Mármint erkölcsi súly nyomja vajon a vállunkat, hogy egy fontos és nemes, szomorú témáról szóló filmet szeressünk, legyen bármennyire is hatásvadász? Illik vajon a fentiek miatt süvegelni és szeretni Belmondót, esetleg aljasság és gonoszság, önzés, ha emiatt pont hogy elítéljük őt, hogy számon kérjük rajta a méltó öregedés elutasítását? Vagy tévedünk és éppen hogy ez a méltó öregedés? És akkor Delon, amikor eljátszotta Julius Caesart és egész életére reflektálva elmormolt egy nagyon is önironikus „áve én”-t?
Egy dologban biztos vagyok: nem szeretem, mikor szomorú kiskutyákon időz a kamera, szól a szomorú zongorazene, hullanak a falevelek, és már csak kötelességtudatból is meghatódok egy unalmas, vontatott, lassú, alapvető érzelmekkel dolgozó filmtől. Hogy méltó-e ez az utolsó film, abban nem akarok döntést hozni.
Emerson
Erősen kezdett, ami tulajdonképpen a vége volt.
Olyan lassan beszéltek benne, hogy nyelvgyakorlásnak tökéletes volt, de másra nem :-( Annyira visszaadta a mellőzöttség érzését, hogy az embernek egyszerűen nincs kedve megöregedni, nehogy ilyenné váljon. A vége miatt viszont marha pipa voltam, ezért 6 csillagnál többet nem érdemel. spoiler
