David Ojsztrah, a nép művésze (1996) 80% 1★

David Ojsztrah előadói zsenije természetesen megérdemel nemcsak egy, hanem egy rakás dokumentumfilmet. Ehhez a kora legjobban rögzített hegedűseként vélhetően meg is van máig is minden szükséges forrásanyagunk, egyedül talán a hiteles kortársak megszólaltatásának lehetősége hiányzik: ez az 1996-os film még tobzódik az autentikus forrásokban és Yehudi Menuhintól Msztyiszlav Rosztropovicson át az egykori Ojsztrah-dácsa szomszédjaiig interjúztat mindenféle lehetséges érintettet, de még így is nehéz emberközelivé tenni egy olyan zenészzsenit, aki már a második világháború előestéjén is bőven szenzációszámba ment.

A nyilvánvalóan politikai okokból jól rögzített életút vizuális prezentációja lenyűgöző, már a harmincas évekből olyan látványos, komponált színpadképeken látjuk viszont a hőst, amiről egyszerre ordít a művészet anyagiakban nem kifejezhető értéke előtti odaadó, grandiózus hódolat, de ezzel párhuzamosan a regnáló hatalom önimádatának és saját nagyszerűségének elszánt propagandája is. Jogosan teszi fel tehát a kérdést a film: a diktatórikus hatalommal és a kommunista párttagsággal való együttélés hogyan befolyásolhatta Ojsztrah életét, viszonyát művészetéhez, a művészete által akaratlanul is kiszolgált sztálini gépezethez?
Ezen a ponton a narratíva kicsit dadogósra sikerül, de eleve hibásnak is tűnik a feltételezés, hogy erre Menuhinnek, vagy általában a zenésztársaknak kellene válaszolnia. Nyilvánvaló párhuzamként felmerül egy félmondat erejéig Karajan náci párttagsága, noha a két megkérdőjelezhető „politikai szerepvállalás” egymástól drasztikusan különböző, a művészek megítélésétől függően is eltérően kezelt aktus volt*. Ha az életút és a hatalom, az elnyomás és a sokszor valós veszély összjátékát szerették volna mélyebben felfejteni, talán többet kellett volna beszélni Sosztakovicsról, vagy azokról a rendkívüli szovjet-orosz zenészekről, akikre Ojsztrah mellett már nem volt igazán szüksége a pártnak – árnyékának és az általa betöltött szerepnek az egyik legnagyobb áldozata talán Leonyid Kogan, még inkább az ő öröksége.
Mindezzel együtt a film szép és érdekes megemlékezés, jó kedvcsináló is, bár véleményem szerint a virtuóz hegedülés érthetősége és befogadhatósága kicsit romlott modern korunk klasszikusoktól egyre jobban elidegenedő mindennapjaiban. Ojsztrah életműve mindenesetre igazán nagy, tele van nagyszerű archív és nagyszerű, technikailag mai fül számára is valid hangzóanyagokkal, így mindenképpen érdemes benne válogatni. Amennyire tudom, nyugati kiadóknál készült felvételei jól elérhetőek ma is, az orosz archívumokhoz való hozzáférés a problémásabb.

Ajánlott darab, bár az élvezetében nem segített, hogy a Mezzón vetített verzión mindenki saját anyanyelvén szólalt meg, a csatorna által kínált felirat pedig az erre amúgy képes tévémen sajnos nem akart megjelenni. Youtube-on egyébként legalább egy, kissé pixeles kópia elérhető a filmből.

*Karajan ugyebár karrierjének nagy részében tabusította vagy elbagatelizálta párttagságát, manapság, amikor az általa okozott rengeteg sérelem és elnyomás már az emlékezet szintjén sem tolerálható, egyre többen próbálják őt a lehetségesnél is sötétebb színben feltüntetni – Ojsztrah esetében ugyanez a bánásmód nyilvánvalóan indokolatlan, hiába a tények szintjén egymáshoz hasonló problémafelvetések.