Várólistára tette 19
Kiemelt értékelések
Chet Bakert nemcsak imádom, de a zenéjével és életével történő megismerkedés komoly hatást gyakorolt az ízlésemre, gondolkodásomra – ennek fényében tologattam ezt a filmet időről időre egyre távolabb, mert biztos voltam benne, hogy jó zenés életrajzi filmet húszévente ha csinálnak, de rajongók szájízének megfelelő darab se születhetett túlságosan sok a filmtörténetben. Ennek megfelelően nincs meglepetés: a Born to Be Blue gyenge és öncélú életrajzi film, és kimondottan megúszós jazz-film…
A sztori félig légből kapott, félig közismert anekdotákból építkező közhelytár: bukott sztár felemelkedése és még nagyobb bukása, majd a kínkeserves szárnypróbálgatások, amik vagy elvezetnek valahova, vagy nem. A csapda, pontosabban inkább ebben az esetben az alkotói részről becsúszott hiba az, hogy a megannyi benne rejlő lehetőség közül egyet sem aknáz ki. A Born to Be Blue eltartott kisujjal, nagyon óvatosan, tojásokon lépkedve próbálja csak elhitetni a nézővel, hogy beviszi őt a jazz világába – az egész film alatt egy valamirevaló improvizációt sem hallunk, Hawke Baker karakterében tulajdonképpen végig egy Bakerrel alapszinten azonosítható, rá körülbelül és nagyjából 1953 és 1960 között jellemző stílusban fúj, meg énekel két tételt. Dicséretes, hogy bevállalta ezt a saját énekhangján, de rendkívül messze áll az eredetitől, semmit sem ad át a feelingből.
Hawke egyébként néhány jellegzetes képkockán külsőben nagyon jól hozza Bakert, még Baker jellegzetesen ismert „megszeppent” stílusát is tudja reprodukálni, de egyébként fogalma sincs a karakterről, tanácstalanságában hol valamiféle bogaras, elvarázsolt, már-már szuicid, vagy éppen mentálisan sérült figurának akarja ábrázolni, hol meg James Dean háborgó fiatal karaktereihez nyúlna vissza, ám kínlódása közben ő és a film maga is elfelejti, hogy a drogfüggőségre vonatkozó történetszálat egyszerűen felemésztik a hangulatképek. Egy egész életében drogfüggőséggel küzdő jazz muzsikusról szóló film nem tud mondani semmit a drogról és a jazzről – ezt nem lehet nem alapvető konceptuális hibának tekinteni. A film belső logikájának legvégső töréspontja az alapkonfliktustól való elszakadás: a cselekmény elején kiverik Baker elülső fogait (ez történelmileg stimmt, bár az időpont és a közvetlen következmények bizonytalanok), ám Hawke-ot ezt követően egyetlen egy percig sem látjuk fogatlanul a film során, csak ő jelzi erőltetetten, hogy küszködik a protézisével – míg a mozi első 15 percében abszolút felesleges hangsúlyozzák Baker amúgy is meglévő foghíját.
Balszerencsére a romantikus vonulat nem izgalmas, a női karakter, bár ugyanúgy előtérbe tolják, mint a Maestroban, itt nem válik látens alternatív főhőssé, az meg tényleg az utolsó csepp a pohárban, hogy a filmben nincs semmiféle jól megfogató, átélhető, hitelesnek tűnő hatvanas évek hangulat.
Kihagyott ziccer a köbön. Mivel rövidebb, mint Clint Eastwood Charlie Parker-mozija, nem fáj annyira, pedig annál még rosszabb is bizonyos szempontból. Ha már Chet Bakerről akar valaki filmet készíteni, kapásból tudnék legalább három nagyon konkrét és az itteninél sokkal jobban megfogható sztorit ajánlani – az itt használt kiindulási alap is ígéretesnek tűnhetett, de megvalósítani egyértelműen nem sikerült.
És ezt nem csak a Chat Baker-rajongó énem mondatja velem.
Számomra nem volt olyan velős a film, pedig Hawke-nak jól állt a szerep, de a rendezést nem éreztem erősnek. Még Baker zsenije sem jött át annyira, mint mondjuk a Pollock c. filmben Pollock-é.
karakterét nem éreztem kiemelkedőnek, főleg nem Miles-hoz képest, de ez ugye szubjektív megítélés kérdése. Én inkább a filmnek tulajdonítom ezt a hibát, hogy nem adta át úgy Baker tehetségét, ahogyan vártam volna.
