Franciaország a harmincas években. A nagymenő szélhámos Bang helyett tévedésből a kezdő börtöntöltelék Felixet szöktetik meg a börtönből, aki azonban nagyon is ügyesen profitál látszólagos ütődöttségéből, s Bang partnere lesz a bűnügyi bonyodalmak komikus sorában.
Blöff – Csalók és csalások története (1976) 5★
Képek 6
Szereplők
Várólistára tette 5
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Nagyon olasz, nagyon Sergio Corbucci – bizonyos értelemben nagyon fárasztó, bizonyos értelemben nagyon szórakoztató. A képlet és a hangulat adja magát: talán a Borsalino sikeréből származtatható az olaszok rajongása a harmincas évek bűnügyi tematikájú történetei iránt, talán az amerikai maffiával való kötődés, mindenesetre a maffia-komédia valójában egy jó műfaj, anno még Sylvester Stallone is megpróbált robbantani vele.
De aki látott már nem kanonizált (értsd., nem Spencer-Hill és nem Giuliano Gemma) vígjátékot, az tudja, hogy az ilyesmi azért szélsőségesen rossz is tud lenni. A Blöff… végig a végletek közt kanyarog rövidnek éppen nem nevezhető műsorideje során. Jobb pillanataiban időtálló és stílusos, patinás klasszikusnak tűnik, a rosszabbakban meg azon csodálkozunk, hogy marad merev, sőt, lekonyuló a szánk széle a ledobott poénbombák hatására.
Ahol a gépezetben hiba lehet, az Adriano Celentano: tulajdonképpen telitalálat a szerepre, brillírozik is benne, de ha el tudunk képzelni színészt, aki 2025-ből a hetvenes évekbe visszanézve csak elborzasztani tudja a modern nézőt, az ő. Semmi sem igazolja simulékony jópofáskodását és magabiztos nőfaló imidzsét, nincs meg benne sem Terence Hill ravaszsága, sem Gemma joviális kisugárzása – igazából óriási szerencse, hogy a második magyar szinkronban Dányi Krisztián olyan hetedik érzékkel ragadja meg a karakter egész lényét, hogy viszonylag gyorsan képes hiteles magyar verziót előállítani belőle. A végeredmény egyébként igazolja Corbuccit, Celentano szerethető alakítást hoz, de be kell látnunk: Gemma mindenkori komikus figuráját mímeli. Anthony Quinn sajnos olyan sokat nem tesz hozzá a végeredményhez, mint gondolnánk, bár néhány színészi megnyilvánulásán látszik, hogy abszolút felfelé nyújtózik ki az egész filmből…
Másról igazából nincs értelme beszélni: a humortól kezdve a tempón és a stíluson át egészen Lelio Luttazzi zenéjéig minden tökéletesen ismerős a korabeli olasz vígjátékokból, ha történetesen egymás után nézzük ezt a darabot Az angyalok is esznek babot című klasszikussal, érthetővé válik, hogyan lehetséges két stábnak két forgatókönyvből majdnem ugyanazt a filmet létrehoznia…
Korrekt szórakozás, stílusgyakorlat – azoknak ajánlom, akik annak ellenére szeretik a régi olasz vígjátékokat, hogy tudják, ez a műfaj nem kizárólag Bud Spencer és Terence Hill pofonfáiról szólt.
