Aura (2005) 73% 9★

Ricardo Darín itt is valami istencsászár: egy kisembert alakít, aki fotografikus memóriája segítségével bármikor le tudja pergetni elméjében a tökéletes bűntényt, a banki sorban álldogáláskor ez a heppje, itt aztán minden klappol, félhangosan mormolja az eseményeket, figyelme mindenre kiterjed.

Mondanom se kell, hogy a valóságban bankrablásokról szó sincs, múzeumi preparátorként dolgozik, halott állatkák üvegszemeinek felhelyezése a legizgalmasabb programja. Aztán persze a sors meg az ő csavarja beérkezik a mesénkbe: preparátorunk átveheti egy olyan ember szerepét, akiről kiderül, hogy egy rabláshoz érkezett egy találkozóra, de sajnos megmurdelt, papírjai viszont (majdnem) mindent elárulnak róla és az akcióról, naná, hogy elfoglalja annak helyét és bejelentkezik a bandához. (Az aura az epilepsziát megelőző állapot, egy rövid villanás az egész, de már követi is a roham. Mert ez a csavar: Darín karaktere epilepsziás. Egy tiszta pillanat, amikor mindent érteni vél az ember, de ami utána jön, azt senkinek se kívánjuk.)

Ez nem a Money Heist, nincs Professzor, van viszont a tépelődő Darín, akinek végre a Sors felkínálta élete lehetőségét: megvalósulhat a nagy álma, most aztán a valóságban is részese lehet a tökéletes rablásnak. De hát azért van különbség az álmodozás meg a valóság között. Vajon tényleg akarja-e ezt, vagy pedig már nincs is választása? Mi van akkor, ha valakinek zseniálisak az ötletei és fantáziái, de a valóság egy pöppecskét más, ahogy erre később ő maga is rájön?