Ashita no Joe (2011) 83% 3★

Az elején azt hittem, jól belefutottam már megint egy érdektelen filmbe, aminek az egyetlen jó momentuma a félmeztelen Ciciember, Yamapi lesz. Kicsit vontatottan indult a történet, melyben megismerkedhettünk a nyomornegyed lakóival és problémáival, mindezt olyan különleges tálalásban, ami számomra a 60-as évek Japánjának teljesen amerikai hangulatot kölcsönzött. Örömöm még inkább alább szállt, amikor megpillantottam Karinát; hihetetlenül utálom azt a nőt, már a puszta megjelenése is irritál.

Az érdeklődésem az első igazi börtönharckor támadt fel, amikor teljes szívemből drukkoltam Joe-nak (micsoda tradicionális japán név…), hogy sikerüljön megvernie a profi Rikiishit. Rikiishi elég nagy arcú embernek tűnt, ami miatt először nem szimpatizáltam vele, de amikor láttam, mi mindent megtesz azért, hogy egyenlő ellenfélként megküzdhessen Joe-val, micsoda akaraterő és kitartás kellett mindahhoz, amit elért, megbékéltem a személyével. Ami pedig Yabukit illeti, neki is nagyobb egója van, mint lennie kéne, viszont ő is szép jellemfejlődésen megy át.

Ami viszont vicces volt, az a meccs lezajlása. Szerintem nem kellett volna lelassítani az eseményeket, mert inkább voltak az arceltorzulások és lebegő frizurák poénosak, mint drámaiak. Mindezek ellenére élveztem a küzdelmeket. Azonban sokáig nem tudtam, mi is lesz ennek a mondanivalója. Egyrészt ott volt Yabuki Joe a nyomornegyedből, aztán a profi Rikiichi, végül pedig az utálatos Shiraki Yoko, akinek a személyes drámája annyira sem érintett meg, mintha kutyagumi ragadt volna a cipőm talpára. Ami pedig a végjátékot illeti, megdöbbentő volt, nem számítottam ilyen fordulatra.

Úgy gondolom, szép története ez a küzdésnek, akaraterőnek és az emberségnek is. Véleményem szerint kicsit elnyújtották, néha unatkoztam, de nem bántam meg, hogy megnéztem. Az pedig nem csoda, hogy Yamapi ilyen edzés következtében Cickóemberré változott.