Anna Magdaléna Bach története (1968) 75% 2★

Imádom Bachot (igaz, ha billentyű, inkább zongorán, mint csembalón előadva), de mai szemmel nézve ez a film abszolút túl van már lihegve. 1968-ban, amikor a régi hangszeres/történelmileg informált előadásmód követői még nem hasították ki maguknak azt a szeletet a zeneiparból, amit ma birtokolnak (Harnoncourt a legendás Bach kantáta-felvételeit csak 1970-ben kezdte el készíteni!), illetve Bach zenéje is egyfajta újrafelfedezésen esett át, ez nyilván más lehetett még. Akkor bizonyosan jelentőséggel bírt, hogy az autentikus hangszerhasználat leghitelesebb előadói az eredeti helyszíneken, kosztümökben, néhány rövidke jelenet erejéig el is játsszák Bachot és kortársait – de éppen abból fakad a baj, hogy miközben mindenből nyújt egy kicsit, valójában a nagy egész tekintetében nagyon keveset ad a film.

A hibák konceptuálisak. Művészeti értelemben eljátszott-előadott filmnek nem lehet nevezni az Anna Magdaléna Bach történetét, hisz Gustav Leonhardt például akármennyire jó zenész is (mintegy harminc lemezét meghallgatva jótállok érte, fantasztikusan jó zenész!), nyilvánvalóan nem színész. Nem is kell sokat színészkednie, hiszen az első húsz percben még az arcát sem mutatja nekünk a kamera…
Mondhatnánk, akkor hát koncertfilmről beszélünk. De nem beszélünk arról sem, hisz javarészt műrészleteket hallgatunk meg, meglehetően zárt, fix kameraszögből felvéve, önkényesen vagdosva. Az egyetlen mozgás, ami kimozdít egy-egy állóképet a statikus szemléletből, a nagyítás, ezt nem számítva olykor konkrétan hosszú percekig stabil, nem kimondottan előnyös vagy informatív szögekből követjük az előadásokat. Hogy ezek élő felvételek-e, arról nem találtam információt, de ez alapvetően talán mindegy is.
Hogy 1968-ban mi volt ennek a jelentősége, az világosnak tűnik: a régi hangszeres zenélés akkor még friss, újszerű, felüdítő élmény volt, biztosra veszem, hogy a klasszikus repertoár romantikus tolmácsolását jól ismerő közönség számára meglepetés volt Bach zenéjét ebben az autentikus formában hallgatni. Hogy van-e, illetve mi a valódi értelme a régi hangszeres előadásoknak, abba ne menjünk bele, de abban biztosak lehetünk, hogy ma már ez az élmény megkopott – nem csak azért, mert az emberek egyre kevesebb komolyzenét hallgatnak, a csembaló kattogását pedig a legtöbben egyenesen elviselhetetlennek vélik, hanem mert az egyre jobb minőségben prezentált, igaz, talán nem kosztümös, de remek zenészekkel felvett hangzó- és képanyagokkal Dunát lehetne rekeszteni. Talán apró bónusz lehet a végső megítélésben, hogy Leonhardt (és az itt vezénylő Harnoncourt) tényleg a legjobb választás, ha régi hangszeres előadásokat akarunk élvezni – de ezt meg miért tennénk egy hatvan éves, fekete-fehér, az elérhető kópiától függően igen korlátozott minőségű felvétel segítségével? Csak mert Leonhardt és Lang kosztümöt visel, meg gépies hangon felolvas nekünk közben? Hát nem tudom…

A maga korában vitathatatlan művészeti értékei mára abszolút meghaladottá váltak – nem érzem úgy, hogy a Bachra kíváncsi nézőnek és hallgatónak szüksége lenne az Anna Magdaléna Bach történetére. Megítélése ettől függetlenül nem romlott, de ha már Bachra vágyunk, kapásból találunk élvezetesebb lehetőségeket, például: https://www.youtube.com/watch…