Amadeus (2014) 80% 1★

Örültem nagyon, hogy (éppen most) megtaláltam ezt. Aztán annak is, hogy megnéztem. Értékelni pedig most úgy szeretném, hogy csak az alapanyagot (Schaffer-szöveg) veszem figyelembe, meg azt, hogy mi lenne kihozható belőle. És, hogy végül mit is sikerült kihozni. (Avagy; a filmet ne keverjük most ide, az egyáltalán nem volna szerencsés, mivel nem csak, hogy két teljesen külön műfaj, de tulajdonképpen két különböző műről is van szó.)
Az Amadeust a színházi kritikusok egy része – valahol tulajdonképpen jogosan – a rettentően sznob, „félművelt” közönség ostobán egócirógató darabjának tartja. A kérdés csak az, hogy mit kezd vele a rendező – és a színészek, akik osztályrészül kapják a cselekmény 3+1 kulcsfiguráját.
A rendezés ebben az esetben rengeteget mentett a vásárra vitt bőrdarabon. Miért? Ez az előadás modernül minimalista és szimbolikával tűzdelt, ami határozottan előnyét szolgálja. Nem hagy minket elkényelmesedni, hogy az agyunkat kikapcsolva kacarásszunk csupán a mókás, rizsporos parókákban futkorászó, kosztümös alakokon, csakhamar átadva totális szimpátiánkat és a babérkoszorút az idiótán vihorászó, soha fel nem növő (?) Mozartnak.
Mi az Amadeus legnagyobb hibája? Az alapkonfliktusa. És, hogy miért? Mert kissé értelmetlen. Miért háborogna egy sikeres ember azon, hogy nem elég tehetséges?… Valljuk be, ennek fordítottja sokkalta gyakoribb, meg egyáltalán… Manapság ha siker van, kit érdekel, van-e tehetsége? (Nézzünk csak körül a „sztárvilágban”.)
Nade. Visszatérve a rendezésre: az ötlet, hogy a történetet tulajdonképpen egy kórházban / hullaházban mesélik el nekünk (úgy, hogy ahol kell, erről simán megfeledkezünk és belelátjuk hol az elegáns, hol pedig a szegényes házbelsőt), elképesztően kreatív, sőt, találó. Ahogyan az is, hogy a kosztümös szereplők jelmezeit sem mindig kell komolyan venni. Plusz kapunk egy igencsak „megtépett”, koszos Salierit (Kulka János), aki hiányos jelmeze öltözete ellenére is kiragyog személyiségével a jól szituált, pedáns urak közül. Gentleman, s az őt gyötrő démonok ellenére is végig lehengerlően megnyerő és izgalmas marad. Szimpátiát ébreszt, problémái ismerősek lesznek, átérezzük, együttérzünk, szánunk. (Drukkolunk?…)
A falra kifeszített, méretes csuha szakrális jelleggel tölti be a kicsiny színpadot, mely egyszerre jelképezi a szentet és profánt, melyek úgy lökdösik egymás között Salierit ide-oda, ahogyan Mozart a képzeletbeli biliárdgolyókat a dákójával.
Keresztes Tamás Mozartja a végére mintha kifulladna. A szó minden értelmében. Személyiségének 10 éve íve bár szép pályát ír le a 2,5 óra alatt, valami aztán mégis csak hibádzik. A lenyugodás, megbánás valahogy túl hirtelen érkezik (a derült égből), túlságosan is erőtlenül. A mérhetetlen(ül pimasz) energia, ami felszabadul a figura által a színpadon, az utolsó percekre úgy elillan, hogy csak pislogunk. Vesztesége nem dráma, de nem is öröm. Közöny.
Salieri utolsó jelenete ezzel ellentétben – tettének súlya ellenére – kellően magasztos, s ahogy tőle megszokhattuk: végtelenül udvarias. Ő kell ahhoz, hogy elköszönjön tőlünk, hogy érezzük a terhet: tényleg vége az előadásnak.

Összességében tehát kellően kreatív adaptációról beszélhetünk, a megszokottól eltér, új szemszöget / látóteret biztosít, nem tartja a nézőt automatikusan „félművelt” ostobának, de legalábbis megadja az esélyt, hogy ne maradjunk azok. Kulka János alakítása fenséges, igazi jutalomjáték. A színművész valóban méltónak bizonyul a feladatra, hogy egyszer ő is magára öltse a decens, (fél)aszkéta habitusú „macskaevőt”. Keresztes Tamás jól hozza a figurájában kicsíráztatott infantilizmust, amit aztán tökéletesen szárba is szökkent és kivirágoztat. A termés (komolyodó géniusz) is megérik, mely végül alma módjára a földre pottyan. Vagyis, ebben az esetben inkább Salierink kemény fejére. És, bár az alma kissé megbarnul ezen ütődés hatására, ám rohadásnak nem indul, hiába is illene / kellene neki. Legalábbis, addig biztosan nem, amíg le nem megy a függöny…