Állatfarm (1954) 83% 86★

Meg lehet dobálni, de ez szerintem marha jó kis mese… Mármint nem ajánlom gyerekeknek, de azért gimiben megnézhettük volna kollektíve (ha már elolvasni nem olvastuk).

Az egyik legnyomasztóbb, rémálmokat is okozó filmélményem volt ez gyerekkoromban.

Hogy tetszett-e? Nem: ahhoz túlságosan fájdalmas, csakúgy, mint a könyv is. Azt csak lassan tudtam elolvasni, így egybe viszont nagyon ütött…
A kedvenc itt is Bandi volt és Benjámin – az utóbbi, bár a könyvvel ellentétben nem beszél, az arca jól kifejezi, mire gondol éppen: ő már az elején tudta, hogy nem lesz ennek jó vége.
Ó, és a befejezés! Na, azt imádtam, még ha a könyvben ez nem így volt, de úgy érzem, kellett. Megnyugtatta a lelkem.
Nem könnyű alkotás, mégis pont ezért érzem úgy, hogy mindenkinek látnia kell egyszer. Vagy olvassa el a könyvet. Vagy mindkettő.

Az egész film alatt bennem voltak az elfojtott érzelmeim…amint vége lett elsírtam magam. Szeretem a könyvet is nagyon, mert egy hihetetlenül őszinte történet sajnos, és valamiért pont ez a szép benne, hogy ennyire kegyetlen.

Anno még gyerekként láttam, mert hát ugyebár rajzfilm, akkor tuti jó kis „mese”. Anno nem sokat fogtam fel belőle, de élveztem. Felnőtt fejjel újranézve viszont már megértettem a mondanivalóját, főleg, hogy közben a kezembe kaptam a könyvet is. Remek adaptáció, meg kell mondjam, hű a regényhez, a grafika szerintem nagyon szép (pedig nem mai műről van szó), és nagyon átjön az egész. Nem való gyenge idegzetűeknek, gyerekkel meg nem nézetném meg, mert vannak benne elég brutális részek. Viszont, aki már elmúlt 16 éves, annak kötelezővé tenném a megtekintését.

Anno Orwell 1984-e után akadt a kezembe a könyvváltozata ennek a filmecskének.
Már akkor, fiatal felnőttként is betalált a társadalomkritika, amit az író megfogalmazott ebben a történetben.
Ugyanis ez sokkal többször szól mint az állatok lázadásáról a zsarnok és kizsákmányoló ember ellen!
Megmutatja milyen irányt vehet az élet, ha egyetlen két avagy négylábú faj uralkodni próbál a többiek felett. A vége csak katasztrófa lehet!
Maga a „mese” egyébként szépen kivitelezett, de rajzfilm ide vagy oda, nem hinném hogy leültetnék egy kisgyereket, hogy végignézze.
Amúgy szinte egész végig a kommunizmus idejével tudtam azonosítani a cselekményt, de akár disztópiának is felfogható ha emberekre vetítjük. Ez is kedvenc lett!

Gyerekeknek nem ajánlom, az ő lelküknek nem való az állatoknak ilyen pőrén ábrázolt pusztulásának látványa, hiába az eredetileg kedves arcú grafika. Én is alig vártam, hogy vége legyen.

„Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.”
Nagy taps az írónak, hogy egy ilyen remekművet ajándékozott nekünk! Elsősorban a kommunizmust figurázza ki, bár a mai politikai helyzetet is fel lehet ismerni benne. A nagy „fejeseket” szó szerint disznók képében mutatja be és a naiv állatok pedig minden egyes maszlagot elhisznek, meghajolnak nekik, mert ők a bölcs vezetők. Remélem a tömegek okosabbak, és a változó világ hatására már nem hajolnak meg minden szépnek tűnő mondatnak.
A készítők is remekül adaptálták még egy szép befejezést is adtak neki, habár sajna ez a való életben soha nem történik meg. A nép soha nem fog vagy nem is képes felülkerekedni a fejeseken, még ha az meg is történne jönne másik.

„Minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek!” Az Állatfarm 1954-es változata egy korrekt adaptáció, bár a film erényeit elsősorban Orwellnek köszönheti, de két fontosabb pontját kiemelném: a film az irodalmi alap két fontos mozzanatát ragadta meg, nevezetesen az elnyomó rendszerekről alkotott véleményt (és itt nem feltétlenül a sztálini szisztémára kell gondolni) és szellemességet, valamint a mesejelleget. Lehet, hogy csak ez egy rossz berögződés részemről, de ha egy olyan történetet dolgoznak fel, ahol az állatok beszélnek és mozog a szájuk, akkor azt csak rajzfilmben tudom hitelesnek mondani (kicsit más játékos az „állati reinkarnációs film”, mint legutóbb a Kilenc élet vagy az Egy kutya négy élete, ahol bár „kommunikálnak” az állatok, de legalább a szájuk nem mozog, s ezáltal azt az illúziót keltik, mintha a gondolatainkat hallanánk). De a formai dolgok mellett itt sokkal fontosabb a tartalom, s az animáció a legfontosabb üzeneteket megtartotta a könyvből, ám egy nagyon fontos pontban merészen eltér, amely részben lehet dicsérendő, de ahogy utána olvastam, ennek egy olyan alapja volt, amely nem volt annyira szimpatikus számomra, ezért a filmet kissé átértékeltem. Ez a fajta animációs technika mai szemmel talán kopottasnak tűnik, de szerintem nézhető, pláne annak fényében, hogy az ’50-es években még nem állt rendelkezésre számítógépes animáció az alkotók rendelkezésére. Ami nagyon érdekes mind a filmben, mind a könyvben, hogy bár meséről van szó, a hangulata olyan, hogy egyáltalán nem nevezném gyerekbarátnak, s helyenként egy kisgyerek számára még ijesztő is lehet, főleg a csatajelenetek utáni képek. Amit pedig már korábban említettem, a megnézése óta némileg utána olvastam a film hátterének, s kiderült, hogy az elkészítéshez amerikai pénzek kellettek, s emiatt nem kis propagandisztikus felhang is megjelenik benne, s mindez a könyv és a film végződésében kristályosodik ki leginkább. Ezt csak azért sajnálom, mert ez egy nagyon jó filmet mindössze „csak” jóra degradál. Összességében azért itt is él szerintem az a közhely, hogy az irodalmi alap jobb, mint a belőle készült filmadaptáció, de elismerem, hogy egy korrekt munka kerekedett ki az 1954-es Állatfarmból. Zárásként pedig had tegyem még hozzá azt, hogy a könyv elolvasása nagyon ajánlott, függetlenül attól, hogy látta valaki a filmet vagy sem.

Nem tudom, engem annyira ez nem fogott meg, viszont azt a Napóleont annyira megfojtanám….