A szent és a farkas (2018) 75% 24★

Elég fura egy film, az biztos.
Összességében azt mondom, hogy megérte megnézni, de vannak gyengeségei.

A film nem elég sűrű, néha meglehetősen elvékonyodó, így aztán a 130 perc mindenképp túlzásnak tűnik. Nem rossz az alapötlet, sok jó apró rész van benne, de valahogy együtt nem elégé erős, nincs igazán jól megírva.
Mert vagy jobb forgatókönyv kellet volna, vagy erősebb filmes jelenlét a ritkásabb részeknél.

Már a film első fele is kissé a realitáson túl van, ha jól belegondolunk. Hiába tűnik minden valósnak, mégis nem annyira hihető az egész. Hogy ezt aztán hívhatjuk-e mágikus realizmusnak, az azért számomra kérdés. Merthogy a mágia nem igazán van jelen a filmben, csak Lazzaro különössége hoz valami ilyesmit a filmbe, de az meg önmagában kevés a mágikus realizmushoz szerintem.
Hogy aztán ez a film második felében megkeveredik egy kis valódi irrealitással, az már végül is annyira nem billenti meg a filmet.

Érdekes a farkas beemelése a filmbe, és nyilván nem lehet nem észrevenni, hogy az olaszoknak a farkas Romolus és Remus farkasa, a római ős-ős. De mondjuk azért ezzel se kezd iszonyú sokat a rendező, kicsit elengedett kézzel egyensúlyozunk ebben is a történet megértése kapcsán.

Sokszor éreztem azt, hogy igen, ez a film a nagy olasz filmrendezők nyomán halad; néha szinte érezni lehetett Fellini vagy a Taviani fivérek közvetlen hatását, ami alapvetően jólesett. (Nagyon sokat köszönhetek az olasz film aranykora rendezőinek.)

Remélem, lesz még jobb filmje a rendezőnőnek. Van rá esély, én meg drukkolok érte!

Viccesen szűrődött egymásba az éppen befejezett Krasznahorkai-féle Herscht és Lazzaro. [[https://moly.hu/ertekelesek/5270420]] Két gyermekien tiszta, engedelmes, kihasználható lélek egy mindent bíró testben: erő, kitartás és engedelmesség. Elsőre a sorsuk lényegesen eltérő kifutása tűnt fel, hogy néhány perc alatt belássam, mégis ugyanaz lett a sorsuk: az emberek egyszerűen elfogyasztották a jóságukat, feláldozták őket, miközben ez a két jó fiú annyira a természetes állapot felé taszítódott az ún. civilizációtól, hogy az emberi közösség helyett mindketten nagyobb biztonságban érezhették magukat a farkasok mellett.
Azért azt nem hallgatom el, hogy míg az író mindvégig idegesítő módon tudta, mit készít, addig a rendező elég ötletszerűen haladt előre (ami szintén tudatos természetesen). Éppen ezért egyforma mértékben nem tudtam szeretni őket. Mégha le is nyűgözött mind a kiszámítottság, mind a hirtelenséggel váltott irányok, valahogy félúton lenne az, amit igazán kedvelek. Egyformán respektálom mindkét fabulának a bátorságát, hogy a legfontosabb kérdéseket érintik, miközben még csak nem is tojnak az aktuális trendekre, hanem evidensen semmi közük nincs azokhoz.

Kicsit lassú és hosszú film, de megvan a maga varázsa.
Mágikus realizmus és természetfelettiség egy kicsit.

#Mladosť

Húúú, nem szoktam filmértékeléseket írni, de most muszáj volt. Én ilyen szép filmet még életemben nem láttam, nagyon szívbe markoló volt! Lazzaro karaktere a megtestesült jóság és alázatosság, ehhez persze a színész arcberendezése is sokat tesz hozzá. Jajj, úgy magamhoz ölelgettem volna szegényt! :( Nem egy könnyen emészthető film az biztos, kell hozzá a megfelelő hangulat (és az én esetemben egy 100-as zsebkendő csomag).
Azt ajánlom nézzétek meg, megéri.

Sokrétű, allegorikus film. Az a fajta, amit akárhányszor nézhet meg az ember, mindig felfedez benne új szimbólumokat, másféle értelmezési lehetőségeket, teljes mértékben viszont soha nem fogja érteni. Már csak azért is mert olyan szinten reflektál az olasz filmes hagyományokra, az olasz történelemre, az olasz kultúrára és Olaszország aktuális gazdasági-társadalmi helyzetére, hogy ezek beható ismerete nélkül, azt hiszem, csak a felszíni morzsák maradnak a nézőnek, legalábbis a film ezen rétegéből. Annyira sokféleképp értelmezhető, annyiféle tanulság és üzenet vonható le belőle az emberiség történelmére, az államformákra, a társadalomra, a jó és a rossz, az erkölcs, a bűn és a szabadság kérdéskörére nézve, hogy egyfajta „vetítővászonnak” tekinthető, mint az Anyám! (2017) című film, amit én kifejezetten utálok. Az üzeneteivel (főleg a szabadsággal kapcsolatossal) nem értek egyet, és szerintem mind a két filmben közös a túl sokat markolás, valamint a pátosz, a könnyfakasztás és a szenvelgés, amit egy ilyen karakternél nagyon nehéz elkerülni. (És ez nem egy Lars von Trier-film.) Ami miatt viszont ez az alkotás nekem működik az az, hogy még a szánkba rágott néhány mondat ellenére sem annyira direkt, erőltetett, az alaptörténet önmagában is megállja a helyét, nagyon szépen belesimul a Biblia, az ókori Róma mondáinak, az olasz toposzok és az olasz filmek világába. Olyan egyedi, emberi, szerethető, varázslatos hangulatot áraszt magából, ami még sokáig nem ereszti a nézőt.