1985. január 25-én a korszak legnépszerűbb zenészei közül több tucatnyian gyűltek össze Los Angelesben, hogy felvegyenek egy jótékonysági kislemezt az afrikai éhínség enyhítésére. Félretéve az egókat, egy olyan dalon dolgoztak együtt, amely történelmet írt.
(Forrás: mafab.hu)
Vagy szereti valaki, vagy nem. Nekem érdekes volt, mert sok előadót, zenészt kedveltem és kedvelek közülük. A „popzene” tán nem is helytálló, hiszen több különböző stílusú művész vállalta el a közös munkát. 1985-re jól emlékszem, egy szép évem volt, azt hiszem ősz elején a magyar tévé is leadta a BAND AID nagy koncertjét, remek volt!
Akkoriban és általában nem szerettem Michael Jacksont, de most nagyon észrevettem, ő mégis komoly művész volt.
Ami fura, nem is tudtam, hogy Dan Aykroyd is ott volt a csapatban, persze imádtam a Blues Brothers filmekben.
Szeretem ezt a dalt és nagyon jó volt többet megtudni az elkészüléséről és arról, hogy hogyan is hozták össze ezt ennyire sok neves és tehetséges zenésszel, énekessel. Még meg sem születtem, amikor ezek a fantasztikus tehetségek összegyűltek abban a bizonyos stúdióban, az AMA díjátadó napján, és felénekeltek egy olyan dalt, amit sok év után más generációk is szívesen hallgatnak. spoiler
Nagyon szeretem ezt a zenét 1985 óta, azzal együtt is még mindig, hogy a zenei ízlésem jó nagy kanyarokat vett azóta. A klipet is szeretem nézni, de közben kicsit bekúszott egy érzésmorzsa mindig, hogy az arcokon szétterülő szeretet és öröm inkább a színjáték része, a patetikus szólamokról nem is beszélve. Ha lehetne kérnem, tessék az eredeti dalt összekombájnolni nekem a Hofis feldolgozással, az úgy a helyén lesz akkor.
Most, hogy újra ránézek az adatlapra, és látom, hogy 96 perc volt, nagyot néztem, fel sem tűnt ez a hossz közben (igaz, hogy munka közbeni látványelem volt).
Én azt gondolom amúgy a szórakoztatóipar termékeiről, hogy készüljenek ezek bármelyik al-ágazat bármelyik projektjéhez, mindegyiknek a lényege az, hogy érzéseken keresztül el tudják adni. És mint ilyent, főleg a jogdíj témakörét is mellé téve, nem lehet mellékes az a szerzői szándék, hogy amennyire lehet, futtassák ki hosszan a projektet, tartson az érzés nemzedékeken keresztül, vagy amíg az aktuális ideológia engedi…
Szóval én értem, hogy a We are the world koncepciójához jól illeszkedik a címbeli „legjobb” minősítés, és hogy a ma is élő résztvevők ebben a filmben miért szerepeltek, szavaik mihez és miért passzolnak, de a film közben, az arcokat látva feltételezek sok olyan konfliktust, ami megkérdőjelezi azt, hogy egyénenként ez valóban a legjobb lett volna. Volt ott egy rakás híresség, a nagy részük még mindig él, de ehhez a filmhez csak egy maroknyit lehetett a kamera elé ültetni, hogy mondjon szépeket, sztorizgasson. Lehet, hogy lettek is volna jó kis sztorik, csak a közzétételük nem fért volna a rendező (és koncepció) terveibe.
Erősen kozmetikázott 96 perc ez, amiben azért kipipálhatták a vita check-boxot is, lásd szuahéli nyelvű sorok, ami (ha jól emlékszem) Stevie Wonder nagyszerű ötlete volt, ami elvette pár percüket feleslegesen ebből a legjobb éjszakából. Mert ezen a ponton fogta a kabátját egy (számomra) névtelen* valaki, aki bizonyára azt is kiszámolta magában, hogy mennyit hozhat a konyhájára, ha mégis marad, és a végén hozott egy logikus döntést, hogy jobb, ha elmegy, ha ez a tempó. spoiler
Ekkorra már nem először tettem fel magamban a kérdést, hogy mennyire profi az, hogy a profik kb. a semmire elmennek egy esti órán egy stúdióba, és elvileg csak annyit tudnak a készülő projektről, hogy nagyot fog szólni (jelentsen ez bármit), de ott lesznek egész éjszaka? És ha Gipsz Jakab szedi a sátorfáját az első harmadában, mert azt tapasztalja, hogy oké, hogy van kotta, de azt fel is lehet rúgni, nincs szabályozva semmi? Elmondja Lionel Richie, hogy mi volt az ő dolga, csak ez nem jött le a filmből, nem történt meg a kordában tartás. Lehetséges, hogy nem tudtak semmit, vagy lehet, hogy csak az emberek egy része nem tudott semmit? Persze, változtassunk meg sorokat, írjuk át szuahélire, mert az jobban mutat Etiópiában? Kötve hiszem, hogy a profik 1985-ben úgy jöttek össze egy derék éjszakára, hogy nem volt stabil szövegkönyv, és hogy szabad a vásár a szövegírásban. Vagy a másik vita, hogy szebb legyen, vagy jobb? a szövegben :D Egyébként a szuahélis vita ott indult meg a nyugvópont és belátás felé, hogy valaki benyögte a tömegbe, hogy Etiópiában nem is beszélnek szuahéliül, majd Geldof higgadtan megmagyarázta a kisebb pártoló tömegnek, hogy nem azokhoz akarnak szólni, akik éheznek, hanem azokhoz, akik pénzt tudnak adni. És hogy oké, hogy egy embert nyernek, de kettőt veszítenek.
Ez a lemezfelvétel egyébként még a Live Aid előtt volt, 1985 január végén, viszont a 84-es Band Aid után, ezért nekem furcsa, hogy ezt nem csak egy világhírű énekesnek, hanem többnek is el kellett magyarázni ott a színen, hogy mi is a cél, és ahhoz mi passzol, és ezt akkor hitték el, amikor Geldof mondta.
A projekt az American Music Awards díjátadó estéjén (feb 28 a wiki szerint) állította fel a székéről az énekesek egy részét, és mentek kb onnan a stúdiófelvételre, amiből lett aztán a márciusi 7-i lemezkiadás. Nálam mindez rezgős kontra, de hát ugye nem voltam ott :D
Bob Dylan ebben a filmben egy tanulmány. Elkezdik persze magyarázni, hogy Dylan nem abban az értelemben vett énekes, mint Wonder, és ezért mindenki másnál kellemetlenebbül érezte ott magát, de én nagy tétben (könnyű, ha nincs) fogadnék arra, hogy a legjobb idő legnagyobb részében azt sem tudta, hol van.
Óriási, ahogy Belafontét húzzák a Banana Boat-tal, mindenki harsányan, röhögve énekli*, Dylan meg áll az egész közepén, fülén gondolom a cseh II-vel, mert lövése nem volt semmiről. spoiler
Hozott a film egy nagy felismerést is számomra, mert már az első felében bevágták, ahogy megérkezik a stúdió környékére Bette Midler, mondom, jé, ő hol van a klipben, sose láttam? Pedig tényleg, a végén látni, alul a jobb szélén ő az vörös feltűzött hajjal.
Szkepszis ide vagy oda, egy részemnek nagyon jól esett megnézni és belelátni ebbe a legjobb éjszakába. Utólag átolvasva, a szövegem alapján csöppet sem logikus 8-as; vegyük úgy, hogy a bennem lévő Hiszékeny úr nagyon vevő volt rá.
Ez fantasztikus időutazás volt, jó volt a hangokhoz neveket és arcokat társítani és látni, mennyi kemény munka áll a dal mögött. Az, ahogy viselkedtek a felvétel közben, jó jellemábrázolás volt, volt aki csalódást okozott és volt, aki nőtt a szememben és meghallgatom a zenéit ezután. Lionel Richie nekem eddig egy “nyálgép” volt, de emberileg le a kalappal előtte. Prince nem is hiányzott a csapatból, hogy őszinte legyek…Bob Dylan meg hát szegény… költő és művészlélek, szerintem ez az éjjel neki nagyon nem volt meg végig :D
A popzene legjobb ejszakaja… Lionel Ritchie szamara? Nem igazan jott at nekem, hogy barki mas igy elte volna meg, ettol fuggetlenul persze erdekes tortenet, viszont maximum annyira, hogy ebbol meg Scorsese is csak egy 60 perces anyagot tudott volna osszerakni a vegere szerintem.
Ezzel egyutt meg kell hagyni, hogy jo anyag, a nosztalgiafaktor tokeletesen mukodik es nagyon erdekes latni, hogy hogyan dolgozott egyutt ennyi legendas zenesz es enekes egy ejszakan keresztul.
Dalfutar rajongoknak mindenkeppen ajanlom.
Azt azert sajnalom, hogy Prince nem jelent meg megis az ejszaka kozepen, birtam volna egy hasonlo kis musorszamot, mint amit eloadott James Brown koncertjen. :)
