A költő vére (1932) 75% 12★

Ó, te drága szürrealizmus! Merüljünk el a tudatalattiban, hogy a valódi realizmust kiszakítva lelkünkből, ne legyünk olyan vakok a világra. Ehhez hangulat kell – mondaná Holden Caulfield a Zabhegyezőből, és mondom én is, mert bizony ehhez most lelkileg én nagyon kevés voltam.
Kedvenc jelenetem a szolid, aranyos kis társadalomkritika volt a színházban, ahol a gyerek, avagy a tudatlan és ösztönszerű alsó-osztály szimbolizált teteme felett kártyázott az elit.
Nem rossz. Amúgy meg a gyárkémény is olyan hirtelen dől össze, mint az organikus lét. Hát, furcsa képeket tépeget fel bennem. De mindenki azt lát bele, amit a tudatalattija rávetít, szóval nem is értem, miért körmölök ehhez ennyit.
És a falon mászó kislány pedig még most is a koponyám falán mászkál, annyira beleégett a csontkupolámba.

Ez egy trilógia első része, a folytatása az 1950-es Orfeusz, majd az 1960-as Orfeusz végrendelete.
Van az a pont, amikor érzi az ember a rendező és a film nagyságát, ám mégsem tudná elmondani, hogy mit is látott…
Hát igen, nem mondanám rá, hogy mindent értettem… sőt…
Szeretnék Cocteau fejébe látni, hogy tudjam mi járt a fejében, amikor ezt a filmet megalkotta… de szeretnék a 30-as évek szürrealista művészeinek a világába is belekukkantani, hogy legalább érteni véljem a gondolkozásmódjukat és a szimbólum rendszerüket… merthogy ez tele van szimbólumokkal, mitológiaival, ilyennel-olyannal…
Mindenesetre rengeteg ötlet van benne… és rengeteg érdekes megoldás, látásmód, kivitelezés, ami a mai cgi túltengésben már fel sem merül… és rengeteg megfejtenivaló…
No kérem szépen, ez a modern művészet, még akkor is, ha múltszázadi…