Oroszország erdeinek mélyén a 60 éves Jurij Dmitriev a hatóságok akarata ellenére a sztálinista terror áldozatainak tömegsírjait kutatta – míg végül letartóztatták és 15 évi kényszermunkára ítélték egy fegyenctelepen. A film Jurij életét követi és feltárja, milyen döbbenetes módon bánik… [tovább]
Várólistára tette 13
Kiemelt értékelések
TLD
Jurij Dmitrijev orosz helytörténész, aki a rendszerváltás óta megszállottan kutatja a sztálinizmus idején meggyilkolt áldozatok tömegsírjait – részben történeti érdeklődés, részben keresztényi meggyőződése vezérli. Nem egy meghunyászkodó karakter, egyfajta bohém, lázadó figura. Kutatásai során talál néhány sírhelyet számos holttest maradványával, ezzel országos és nemzetközi figyelem középpontjába kerül. E tettével Dmitrijev viszont természetesen támadást intézett Oroszország sZuVeReNiTáSa ellen, így valami elképesztő lejárató kampány indul ellene, mondván, „idegen erők zsoldjába” szegődött és „befeketíti az ország történelmét” (stb., ezeket a szövegeket ismerjük itthonról).
A dokumentumfilm egyrészt bemutatja a történész nem mindennapi családját, kutatásait, majd azt a folyamatot, ahogyan egzisztenciálisan teljesen ellehetetlenül, megsemmisül. Mindezt nézőként követni elkeserítő és dühítő, és itt nem alaptalan a kissé megkopott orwelli párhuzamra hivatkozni. Mert nem csak az történik, hogy ellehetetlenítenek egy kutatást azzal, hogy a kutató személyt kiiktatják. Hanem a kutató személy eredményeit, a feltárt leleteket lényegében ellene fordítják azáltal, hogy meghamisítják a jelentésüket: nem mindennapi cinizmus kell ahhoz, ahogy a rendszer a sztálinizmus áldozatainak maradványairól kitalálja, hogy ők valójában finnek által megkínzott orosz katonák voltak. Mert ami az ország történelmében rossz, azt nyilván idegenek csinálták.
A történet több szempontból is roppant tanulságos.
Egyrészt elgondolkodtat azon, hogy mi is éli reneszánszát most Oroszországban: valóban a sztálinizmus születik újjá, mint ahogy Dmitrijev mondja? Talán, de valószínűbb, hogy a kommunizmus helyett inkább egyfajta kritikátlan (etnikai) nacionalizmus dagasztja az orosz elit mellét (hiszen Putyin utcai harcos ellenzéke a kétezres évek elején még kommunista diákokból állt), amely a saját országa történelmét mindenestül rózsaszínben akarja látni, s ebbe a látásba éppúgy belefér a sztálinizmus, mint mondjuk a cárizmus hagyományaira való hivatkozás.
Másrészt a film megmutatja azt is, hogy nem önmagában egy történelmi forrás nyilvánossága az, ami veszélyt jelent egy autoriter rendszer számára, hanem az állami irányítással szemben, a hatalmi téren kívül spontán szerveződő emlékezeti közösségek. Amint a sírhelyek feltárásának híre ment, az egész országból érkeztek hozzátartozók a helyszínre, hogy közösen emlékezzenek, kicseréljék élményeiket. Ez a spontán emlékezeti szerveződés bökhette a rendszer csőrét annyira, hogy ekkora energiával nekiment az orosz történésznek.
Kritikaként azt lehetne felhozni, hogy a film nem egyenletes: az első felében jól és hatásosan kombinálja a különböző idősíkokból származó felvételeket, archív forrásokat, a mindennapi és a politikai élet szféráinak váltakozó érzékeltetését, nem is beszélve a jól eltalált zenéről és hanghatásokról. A második felétől azonban ez a plurális megközelítés átadja a helyét egy lassabb, egysíkúbb ábrázolásnak.
