Yahari Ore no Seishun Love Comedy wa Machigatteiru. Zoku (Yahari Ore no Seishun 2.) (2015–2015) 79% 9★

Az első évad nekem nem tetszett, úgyhogy eleve nem akartam ennek nekiállni, aztán fene tudja miért, kedvem lett rá és nekivetettem magam. Nos, a tíz csillagot nem szoktam csak úgy osztogatni, úgyhogy nagy esélye van annak, hogy ha alszom rá egyet vagy kettőt, le fogom pontozni 9-re. Ez a tíz csillag annak szól, amit most, ebben a pillanatban érzek ezzel az animével kapcsolatban. Két okból adom meg neki: egyrészt, az óriási pozitív csalódás volt a langyoska első évadhoz képest. Irdatlanul meglepődtem rajta. A másik ok pedig az, hogy a témája irdatlanul közel áll hozzám. Úgy érzem, hogy ez egy olyan anime, ami többszörösen szól nekem, mint bárki másnak. Ez az első évadra is igaz volt, azonban a folytatás kijavította annak a legtöbb hibáját, így megelőlegezem a tíz csillagot.
Ja, a Zoku rá bírt venni arra, hogy értékelést írjak egy évadról, amit nem szoktam. Nem szeretem az animék évadok szerinti – sőt, gyakran félévadok szerinti – bontását, de ezt már sokszor elmondtam. Külön évadokról és félévadokról nem szeretek írni, bár tegyük hozzá, hogy az utóbbi időben erre már rászoktam.
A karakterek. Hikigaya egy irdatlan jó főszereplő. Nagyon könnyen tudtam azonosulni vele, és a problémáival is. Emellett irdatlan gyors felfogású, baromi jó emberismerő és irdatlan intelligens. Sok anime valamiért a fiú főszereplőjét hajlamos agyi Alföldnek megtenni, úgyhogy mindig öröm látni, amikor végre a főhős nem nyakdísznek hordja a fejét. A humorát is bírtam, valamint azt is, hogy a seggfejsége ellenére nagy empátiája van, és segít az embereknek. Ettől függetlenül nagyon nem kedves ember, nem törődik vele, ha megbánt másokat, egyszerűen csak a nagy egészet nézi. Az első évadnál Sakutához hasonlítottam. Közös vonásai tényleg vannak, de már sok különbséget is felfedeztem közöttük. Ha fogalmazhatok úgy, ugyanannak a karaktertípusnak a két fele. Míg Hikigaya a jin, addig Sakuta a jang. Azért Sakuta továbbra is a kedvenc animés főhősöm, szóval azért hozzá nem ér fel.
Yukino is egy nagyon jó karakter, sokkal kedvelhetőbb volt, mint az első évadban. Az ő drámája is átérezhető, és nagyon kíváncsi vagyok már rá, ugyanis sok dolog még nem derül ki róla.
Yui nem olyan érdekes, mint a másik két főhős, de továbbra is kedvelem őt is. Bár ehhez nagy mértékben hozzájárult Touyama Nao seiyuu-hangja, aki ugye a Seishun Buta Yarou animében az egyik mellékszereplőnek volt a hangja (amúgy a karaktere is nagyon hasonlít Tomoéére, szóval nemcsak a seiyuu azonos). Amúgy a Seishun Buta Yarou wa Bunny Girl Senpai no Yume o Minai főszereplője a fent már említett Sakuta, és a kedvenc animémről van szó, ami nagy mértékben merített a Yahari Ore no Seishun Love Com wa Machigatteiru-ből. A kétmérföldes címet biztosan. Mi ez a „normális cím-fóbia" a Japánoknál? Az animéik felének olyan címeik vannak, mintha egy mini szinopszist írnának a sorozatból! Örüljünk neki, hogy a Harry Potter nem Japán, mert akkor nem Harry Potter és a bölcsek köve lenne a könyv címe, hanem „Az ifjú varázslótanonc Harry Potter korántsem átlagos élete a Roxfort boszorkány- és varázslóképző szakiskolában volume 1."
Amúgy általában a light novelen alapuló animéknek szoktak ilyen búzamező méretű cimeket adni. A többi animének csak az epizódcímjei katasztrofálisak (igen, rólad beszélek, Naruto!)
Ha már epizódcímek: ezt külön imádtam az Oregairu-ben (azaz ebben az animében, amit a továbbiakban Oregairu-nek hívok). Ebben a sorozatban az epizódcímek lényegében az epizód rövid szinposzisai, és az epizód végén írják ki, mintegy összegezve, hogy mi is volt lényeges abban a részben, ha a néző esetleg nem figyelt volna.
Na, elkalandoztam. Szóval, a lényeg, ők hárman a főkarakterek. Mellékkarakterek közül megemlíteni Hayato-t kell, valamint Harunot és Isshiki-t.
Na, nézzük, miben fejlődött az első évadhoz képest! Az animációban mindenképpen. Gyakorlatilag összehasonlíthatatlan az első évadéval. A történetvezetésben is. A 13 rész alatt most már történnek dolgok, és nem érzem azt, hogy nem jutottak a karakterek egyről a kettőre. Itt van karakterfejlődés, és már lépked előre az anime.
Ami miatt még különösen szerettem nézni ezt az animét, az a témája. Az anime fő kérdésének a magány van beállítva, és lényegében ekkörül forog. Nagyon érzékletesen bánik ezzel a témával, és – ami fontosabb – hitelesen. Hikigayával különösen könnyű volt azonosulnom, egy évvel ezelőtt pont olyan voltam, mint ő. Csak kevésbé voltam szókimondó.
Azért persze nem volt tökéletes ez az évad sem. A szerelmi háromszöget például már tényleg elengedhetné, hogy az Isten verje meg! Meg az imént kiemeltem, hogy a történetvezetés sokat fejlődött, de az évadzáró epizódnál továbbra sem éreztem, hogy az bármit is lezárt volna. Még félévadzárónak is kevés lett volna. Maga az epizód király volt, de nem volt lezárva. Ezért is utálom az animék évadok szerinti bontását, mert így külön sorozatként kell kezelnem. Ez pedig azt jelenti, hogy ez a sorozat, az Oregairu Zoku című sorozat nem volt lezárva. Nem volt csúcspont. Elindult a csúcspont irányába… és egyszer csak vége lett.
Mindenesetre, irdatlanul meglepett ez a második évad. Megérdemli a tíz csillagot és a kedvencelést.

Ó, igen!
Pont ebbe az irányba kellett elmennie a sorozatnak. Az első évad legelső része után kicsit félrementek a dolgok, és egy teljesen átlagos high school anime lett belőle, de végre elindultunk arra, amerre eredetileg is kellett volna.
Nehéz ilyen depresszív animét csinálni úgy, hogy közben szórakoztató is legyen, de ne érződjön erőltetettnek. Csak az ehhez nagyon hasonló plotline-ok képesek erre egy iskolai környezetben.
Az opening és az ending is sokkal jobb, mint az első évadé – ami, ahogy mondani szoktam, egyáltalán nem nehéz, de ez alkalommal nemcsak jobb, hanem jó.
A sound engineering is igen jól sikerült, akkor is egyértelmű volt, hogy Hikigaya tényleg kimond egy mondatot, vagy csak a fejében megy a monológ, ha nem láttuk az arcát, mégha egészen halkan is néztem.
De azért nem minden tökéletes, az új animációs stílus kezdetben túlanimáltnak tűnt, meg hát nagyban eltér az első évadétól, Yukinoshita Harunót például meg sem ismertem egy percig (megváltoztatták a szemszínét… miért?). Az is elég furcsa, hogy az összes női karakter ugyanakkor kezdte el festeni, a haja végét, vagy nem tudom.
Szerintem nagyon is érdemes végigvergődni az előzményen, akármilyen csalódástkeltő vagy akár unalmas is lehet helyenként, csak tessék felkészülni arra, hogy nem marad életkedved a végére.