Vortex (2021) 81% 8★

Gaspar Noé ezen alkotása a demencia témakörébe ás bele, szintén ahogy Florian Zeller egy évvel korábban készült mesterien összerakott műve tette a The Father képében. Azonban annyiban eltér, hogy itt nem a demens személy elméjén keresztül látjuk a történéseket, a világot, hanem szimpla külső szemlélőként, egyidőben több szemszögből illusztrálva.

Ez a mű is tűpontosan bemutatja, levezeti a lehető legemberközelibb érzékletességgel, hogy mi ennek az iszonyú súlyos betegségnek a velejárói, tünetei, de legfőképpen azt, hogy az elszenvedő alany a közvetlen környezetében élőkre milyen hatást, felfoghatatlan nyomást gyakorol. Jómagam is tapasztaltam ezt testközelből néhai nagymamámon keresztül (aki idén novemberben lesz kerek 10 éve, hogy nincs közöttünk), hogy ezt a lélektipró helyzetet egy darabig valahogy igyekszik kezelni az ember, de az idő előrehaladtával ez a létállapot az elviselhetetlenségig képes romlani. Minden alkalommal azt reméljük, hogy majd jobb lesz, talán már másnap, de annak tudtában kell lennünk ezek után mindig, hogy nem lesz az, sőt csak rosszabbá válik. Konkrétan ilyenkor tényleg azt látja az ember, hogy a szerette szellemileg visszaminősül egy gyerek értelmi szintjére és túlérzékenyen ismét kicsiben látja a világot, ami elől félelmében inkább elbújna, vagy haza menekülne. A tehetetlenség és a mérhetetlen sajnálat eluralkodik körülötte élőkön, szabályosan felemészti mentálisan őket.

Iszonyat szívszorító pillanatokban, megindító, életszerű párbeszédekben, de van, hogy hosszú percekig csak tettekben vannak mindezek borzasztó hatásosan kifejezve. Noé az ezt megelőző filmjében, a Lux AEterna-ban is már alkalmazott split screen-es képi prezentálásnak ott amennyire nem láttam értelmét, itt határozottan volt lényegi funkciója. A beteg és a körülötte élők tevékenységét egyszerre látjuk, tapasztaljuk, érzékeljük. Külön megemlíteném az egyes rádióadásokban lévő kifejtéseket a gyászról, az elengedésről és az azzal járó lelki folyamatokról, szokásokról, roppant értékes dolgok hangzanak el.

Érdekes volt látni, hogy Noé mennyire drasztikusan visszafogta magát stílusügyileg ebben a filmben. Nincsenek vad színhasználatok, túlzott explicitás, képünkbe tolt erőszak vagy kendőzetlen sokkhatás. Egyedül a droghasználat jelenik meg 1-2 percre (plusz néhány említéssel), minden más a manírmentes lélekőrlő drámára van hangsúlyozva a legtermészetesebben ábrázolva. Simán el tudom képzelni, hogy ő is megélte ezt az embertelen időszakot valamelyik közeli hozzátartozóján keresztül. A színészi munka ugyancsak kifogástalan, a veterán olasz rendező Dario Argento, Alex Lutz és főleg Françoise Lebrun lehengerlően őszinte alakítást varázsolnak.
Borzasztóan megterhelő, hosszadalmas, lassú, de mélységesen fontos, életszerű remekmű.