Veronika kettős élete (1991) 78% 44★

Nem biztos, hogy ez a „legjobb” filmje Kieślowski-nak, de hogy engem ez érintett meg a legjobban, az biztos.
Ebben természetesen hatalmas szerepe van a főszereplőnő Irene Jacob csodálatos alakításának (meg is kapta érte a legjobb női alakítás díját Cannes-ban), ahogyan megformálja a két Veronikát. Ritka gyönyörűség, amit megmutatott nekünk.
Nagyon szép a film képi világa is, ami a rendező mellett az operatőr Slavomir Idziak munkáját is dicséri. Sok a tudatos színkezelés a filmben, amivel valahogy nemigen élnek a rendezők a színes film feltalálása óta. (Ezért van az szerintem, hogy némely fekete-fehér film jobb képi hatású, mert a sima vegyesen színes háttér egyszerűen elfedi a fontos kiemeléseket, túl sok a képi információ olykor-olykor.)

Maga a téma – az ikerlélek kérdése – azonban legalább annyira behúzó volt számomra, mint a színésznő játéka, szépsége.
Ezt a kérdést pedig ki-ki a hite, világnézete szerint fordíthatja a maga nyelvére, a maga szimbolikája szerint.
Hogy az a másik énünk vajon most itt él-e velünk, vagy egy párhuzamos univerzumban, esetleg a lelkünk mélyében valahol, vagy álmainkban – ki tudja?
De a hiányt, hogy valahol csak amolyan felek vagyunk (látjátok feleim?), azt úgy vélem valahol már mindenki érezte. Az egy másik, aki mégis én vagyok lehetetlenségét és szomorú szép fájdalmát.
Kieślowski azért is nagy – nagyon nagy – rendező, mert nem hagy egyedül minket ezzel a kínzó kérdéssel. Megmutatja mint utat, a szerelmet is szépen, a „más, mint én, mégis vele vagyok egy” érzéseként. (Megjegyezném, hogy a bábjátékos rejtvényes udvarlása elég erőteljes előzménye Amelie hasonló cselekedeteinek.)

Még annyit, hogy a rendező tulajdonképpen egy/két átlagos, egy a sok közül leány életét mutatja be, de úgy, abban a fényben, ahogy azt ő, vagy ahogy azt az angyalok látják.
Itt a szépségnek tehát üzenete van.
Hogy te is szép vagy és a másik is, pont annyira, mint ez a lány itt.

Csak láss te is úgy, mint ő, Kieślowski. Mint az angyal.

Nagyon-nagyon-nagyon….! Ha csak nagyon kevés kedvenc filmet írhatnék, a Totoro mellett ez lenne az egyik. Pont olyan, amilyet szeretek: egy kis mágikus realizmus, egy kis melankólia, gyönyörűűűű zene, kicsit szomorkás de mosolygós és varázslatos is. Nem véres, nem szörnyű, de nem tartalmatlan semmiizé. Tökéletes.

Kellemes hangulatú film, érdekes kérdésfelvetés, de úgy érzem jobban körbe lehetett volna még járni a kérdést, két gyönyörű nő életébe kaphattunk bepillantást, akiket egy láthatatlan szál kötött egybe, de úgy érzem, hogy nem volt elég kifejező az ikerlélek jeleség ábrázolása, finoman, érzelmesen és én mégis hiányérzettel zártam a dolgot. Az is lehet, hogy nem vagyok elég finoman cizellált ezen ábrázolás megértéséhez.
A bábjátékos udvarlása és finom közeledése viszont izgatóan hatott a fantáziámra, ha valaki így udvarolna, akire én is felemelem a fejem, az maga lehet a kiteljesedés. A nyugati lány szerencsés. :-)

A fényképezése meg a színhasználata tetszett, de a film valahol több misztikumot is elbírt volna, ha már erre fűzte fel a narratívát Kieslowski. Úgy éreztem nem kap elég teret ez a kettős élet, pedig jobban is elmerültem volna ebben.
Bár akkor lehet túl szájbarágós lett volna. Úgy tűnik újranézős lesz, mert azért bőven lepattantam a filmről nézés közben.

Ahhoz képest, hogy nem történt jóformán semmi és halálra untam magam, a zene miatt kap még egy csillagot.