Kiemelt értékelések
Mindmáig legkedvesebb jazz zenészem, Chet Baker kisebb-nagyobb megszakításokkal az ötvenes évek közepétől egészen haláláig élvezte Európa, különösen a Benelux államok és Olaszország megtisztelő szeretetét és rajongását, akkor is, amikor Amerikában leírták már rég. Az öreg kontinens viszonya a jazzistákhoz, különösen a jó jazzistákhoz gyökeresen eltért az amerikai szórakoztatóipar felőrlő és kizsákmányoló, meglehetően képmutató attitűdjétől – számos ötvenes évekbeli legenda menekült a Skandináv térségbe és a Benelux országokba, közülük Dexter Gordon egészen nagy színész lett idővel, és bár Chet is elfogadott sok felkérést, keresték is őt a rendezők, igazán nagyot végül nem tudott villantani.
Rajongóként a Tromba Fredda egyik legnagyobb érdekessége természetesen a zene, amit Chet komponált és játszott egyetlen egy trombitával, és aminek a hangminősége sajnos igencsak korlátozott is, de ami igazán izgató: sosem jelent meg hivatalos formában önálló zenei kiadványként. Baker életműve persze annyira szerteágazó, hogy egyszerűen fizikailag képtelenség, hogy ez a pár percnyi szóló trombitamuzsika legyen valakinek a végső szent grál a gyűjteményében, de van annyira kuriózum, hogy joggal sóvárogjunk utána.
A film maga egy rendkívül hangulatos kis abszurd: az elunt trombitás otthagyja alvó kedvesét a lakásukban és bejárja a környéket, ám bolyongását újra és újra felhúzható játékok teszik tönkre. Hangulatorientált darabról beszélgetünk, aminek legfőbb erénye a szép környezet, illetve ennek fülledt nyugalmának a bemutatása, amit mégis fel tud kavarni a főhős furcsa menekülése. Baker, mint nyughatatlan és hányattatott világjáró, nyilvánvalóan saját magát játssza, a kis kereplő játékok pedig a kis tüskéket a szívünkben, amik elől menekülünk, és amik megzavarják úgy a szép pillanatokat, a nyugalmat és az elmélyedést, a felfedezést, mint a szép zenét.
Elfogultságból 9 kilenc csillag!
