Touken Ranbu: Joden Mitsuraboshi Katana Gatari Stage Play (Touken Ranbu - Stage Play 5.) (2017) 100% 1★

Egyre jobban szeretem ezt a sorozatot, egyre több Touken Danshit ismerhetek meg, és egyre jobban, ahogy a japán történelm részleteit is.
Ezúttal Odawaránál, Kuroda Kanbei táboránál zajlanak az események, s ezúttal Heshikiri Hasebét ismerhettem meg még jobban. Eddig csak a komoly, karótnyelt oldalát mutatta meg, és a gyűlöletét Nobunaga ellen, aki hamar lepasszolta őt egy alatvalójának. Itt kiderült, hogy akihez került nem más, mint a Kuroda család, és bár sosem beszélt róluk eddig, kiderült, hogy nagyon is kedveli őket, főleg Nagamasát. A kapcsolata a korábbi mesterével nagyon szépen, aranyosan lett ábrázolva. Ha eddig nem kedveltem volna Hasebét, most tuti megkedveltem volna, de mivel már amúgy is kedvencem volt, csak még jobban megszerettem. :)
Yamanbagiri Kunihiro is központi szerepet kapott, ahogy eddig mindig, amit nem bánok, mert őt is nagyon kedvelem. Itt is küzdött maga ellen, még mindig nehezen fogadja el magát, nincs elég önbizalma, emiatt döntésképtelen és hibázik, a társai nem bíznak benne eléggé, megkérdőjelezik a posztját, mint kapitány és szószóló (vagy mi, még mindig nem tudom pontosan mit jelent a "kinji"). Testvére, Yamabushi támogatja, dönt helyette, ami nem tetszik Yamanbagirinek, de mégis ráhagyja. Yamabushi egyébként jó karakter, nem akarja elorozni Yamanbagiri elől a lehetőségeket, tényleg csak támogatni akarja, emiatt kedvelem is, de a nevetése nagyon irritáló. :/ Doudanuki pedig forrófejű, csak a harcnak él, sokszor megy a saját feje után. Sayo a csendes társ, aki sodródik az árral. Honebami szintén csendesebb figura, bár neki is megvannak a saját gondolatai, és néha úgy tűnik ő is a saját elképzelései szerint cselekszik, de valójában Mikazuki egyengeti az útját. Amúgy Kitagawa Naoya is jó Honebami volt, de nekem Sadamoto Fuuma marad a legjobb Honebami. Olyan cuki volt, és jól is alakította. :)
A különböző személyiségek, az ön és a másik iránt érzett bizalomhiány miatt széthúz a csapat, és ez a teljesítményükön is kiütközik. Elvesztik a csatát az Idő Retrográd serege ellen, ráadásul egy társukat is elvesztik, ami mély nyomot hagy mindannyiukban, főleg Yamanbagiriben. Hogy megakadályozzák a történelem megváltoztatását, és a társuk elvesztését, újra visszamennek abba az időbe, de ezúttal Yamanbagiri, Hasebe és Yamabushi mellé Nihongout, Sohayanotsurugit és Hakata Toushirot küldik. Az ő feladatuk nem csak az, hogy megakadályozzák a történelem megváltoztatását, hanem hogy lelket öntsenek a társaikba, főleg Hasebébe és Yamanbagiribe, ha kell provokálással. A három új közül mind szimpatikus, de legjobban Sohayanotsurugi fogott meg. Ő, Yamanbagirihez hasonlóan egy másolat, de vele ellentétben Sohayanotsurugit pont nem érdekli ez, és ezt el is mondja Yamanbagirinek, lelket önt belé, és ezzel felnyitja a szemét.
Maga a történet érdekes volt. Tulajdonképp a megszokott módon haladt: a srácok megérkeznek a helyszínre, felderítik, találkoznak a korábbi mesterükkel, akik elől persze titkolják a kilétük, így próbálják meg megoldani a feladatuk, majd harcolnak, aztán kénytelenek visszavonulni, összeszedni magukat, hogy aztán újra megküzdjenek és győzzenek. Itt is így volt, de volt benne egy csavar, amire nem számítottam, és nagyon oda is kellett figyelnem a második felvonás alatt, mert két szálon futottak az események. A jelen-múltban, és a múlt-múltban. Vagyis az első felvonás eseményeit az első csapattal újrajátszották, de ezúttal úgy, hogy a második csapat közreműködését is láthattuk. Szóval ami az első félidőben furcsa volt spoiler az a második félidőben kapott értelmet, magyarázatot. Tetszett ez a megoldás, és a végén, ahogy rájöttek, hogy spoiler.
A színészi játék is egyre jobb. Az újak is jól alakítanak. Kuroda Nagamasa is szimpatikus volt – a színész, aki alakította, meg nagyon ismerős, aztán rájöttem, hogy Ichigo a Bleach musicalből. :"D
A koreorgráfia, a harcjelenetek is nagyon jók, és a zene is nagyon tetszett, különösen az utolsó harcnál levő, ami aztán a stáblista alatt is szólt. Volt benne vicces jelenet is, és az elmaradhatatlan fanservice is, ami a harc közben leszakadt ruháknak köszönhető. A darab ezúttal is kissé drámai, de ugyanakkor izgalmas és pörgős. Van hozzá egy negyedórás szösszenet is, ahol Nihongou meséli el, hogy került a korábbi mesteréhez. Így róla is többet megtudtam, aminek szintén örülök.
Továbbra is csak ajánlani tudom ezt a színdarabot is, én pedig alig várom, hogy lássam a következőt.