The Nightingale (2018) 74% 20★

Regen utaltam (ha utaltam valaha) ennyire egy jo filmet. Mert ez egy jo darab, nem ketseges. Eros, szuggesztiv; nem ereszt ha egyszer beled ragta magat. Es beled ragja, mert nincs olyan, hogy valakit nem zabal fel. Az eroszakos jelenetek meghokkentoen naturalisak, brutalisak, hitelesek, sokhelyutt sokkoloak, megrazoak. De nem onceluan; egyszeruen csak bemutatjak miben elnek es mire szamithatnak szereploink.
Borzaszto dolgok tortennek ebben az alkotasban es soha tobbet nem akarom latni, am batran ajanlom.
Mert ez egy jo film.

Soha többet nem akarom még egyszer megnézni, nagyon megviselt. Az első fél óra piszok erős, piszok kemény, a nézőbe belerak egy rohadt nagy terhet, kendőzetlenül meghatározza mi várható a továbbiakban, és bőven lesz is idő elmélázni rajta ki mit tenne, hogyan. Én egyáltalán nem érzem sem elnyújtottnak, sem feleslegesnek egyetlen percét sem, mert ugyan filmbeli logika szerint vannak benne buktatók, de ha egy „valós” ember természetét vesszük, akkor inkább érzem ezt a történet vezetést hihetőnek, mint bármi mást. Ilyen az ember. Viszi a düh, viszi a bosszúvágy, aztán megroggyanunk, elfáradunk, kételkedünk, elcsitulunk. Jennifer Kent innentől bármit is csinál én azt látni akarom, mert a Babaddok után (ami szintén zseniális) ezt lerakni az asztalra … Elismerésem. De ezt akkor sem, soha többet, belemart a szívembe.

Megkövetném magam. Ugyanis mikor először láttam Jennifer Kent ezen művét több mint 5 évvel ezelőtt csak egy kiváló alkotásként maradt meg. Hosszúnak véltem, felhoztam pár szembetűnő logikai hibát, illetve feleslegesnek tűnő részt, most újrázva viszont maximálisan ki tudott zsigerelni, és rá merem mondani, hogy ez egy mestermunka.

Megterhelésében, stílusában nagyon klappol Martin Koolhoven piszkosul erős Brimstone-jához némi korbeli, kulturális eltéréssel, ám még hatásosabban kivitelezve. Megdöbbentő életszerűséggel, autentikussággal ábrázolja a társadalmi rétegek, a feketék-fehérek, az angolok-írek közti ellentéteket illetve, hogy kit milyen célokra használnak fel. No és persze ott van a fő mozgatórugó, a bosszú lélektipró érzése, amit a film a nyitó fél órájában kendőzetlen brutalitással csap oda a nézőnek, azonnal megteremtve a húsbavágó atmoszférát. A 4:3-as képaránnyal pedig csak még jobban nyomatékosítják a főhősnő mérhetetlen traumáját. (Szöget is ütött a fejembe, hogy Kent keze alatt milyen lett volna a The Last of Us sorozat 2. évada, te jóságos ég!).

Ezután megkezdődik egy végtelenül kimért, feszült, nyomasztó, néhol meditatívba hajló road-movie, váltásokban láttatva az ellenoldal zsarnokságait, illetve a Clare és Billy közti fokozatosan kirajzolódó összhangot, viszontagságaikat frenetikus interakciókkal, olykor szavak nélkül fejezik ki. Mindkettejük rétegelt személyiség, egyéni motivációkkal, fájdalmakkal, akik idővel kölcsönös támaszai lesznek egymásnak ezen a kíméletlen úton. Borzasztóan tudtam velük azonosulni, Aisling Franciosi és Baykali Ganambarr briliáns természetességgel élik karakterük jellemeit. Sam Claflin kitűnően, ugyanakkor végtelenül gyűlölnivalóan hozza a szenvtelen hadnagy figurát.

Utólag vettem csak észre, hogy az imdb szerint a film zenéjét a szerintem bitang tehetséges Jed Kurzel szerezte. Viszont furcsa módon egyetlen zenei anyagot se véltem felfedezni a műben, csak is a környezeti elemek hangját lehet hallani a háttérben. De ezt abszolút nem bántam, mert így ezzel a lehető legrealistábbá tették a kegyetlen hangulatot. Anno a végkifejletről is úgy vélekedtem, hogy erősebbet vártam, most fenemód betalált egy hihetetlen festői látképpel megtoldott csodálatos lélektani epilógussal.

Tény és való, hogy rettenet megviselő tud lenni, ám most bánom csak igazán, hogy elsőre nem ütött ekkorát. Újrázva azonban valami megrendítően hatásos volt rám minden egyes képkockája, amik egyszerűen egy életre beleégtek a fejembe. Eszement módon várom a következő Jennifer Kent művet, ami ha ilyen mesteri lesz, akkor nálam egy újabb név fog felkerülni a top alkotók közé.

Nagyon durva. Nagyon kemény.
Főleg az első fele. A másodiknál kicsit leül, szentimentális lesz, de megbocsátunk neki.

Brutális, megrázó, dühítő, kétségbeejtő. Sorolhatnám. Utáltam minden pillanatát és mégsem bírtam nem nézni. Jó filmnek titulálni olyan, mintha egy jéghegyre mondanám, hogy „csak fagyott víz”. Lényegében igaz, de közel sem fedi a valóságot. Az biztos, hogy hatással volt rám, de az is, hogy soha többé nem akarom látni.

Nagyon brutális – mégis nagyn jó!!!
Ja, és nagyon utáltam ilyen tetűláda-szerepben látni Sam Claflin-t!