The Nightingale (2018) 73% 20★

Regen utaltam (ha utaltam valaha) ennyire egy jo filmet. Mert ez egy jo darab, nem ketseges. Eros, szuggesztiv; nem ereszt ha egyszer beled ragta magat. Es beled ragja, mert nincs olyan, hogy valakit nem zabal fel. Az eroszakos jelenetek meghokkentoen naturalisak, brutalisak, hitelesek, sokhelyutt sokkoloak, megrazoak. De nem onceluan; egyszeruen csak bemutatjak miben elnek es mire szamithatnak szereploink.
Borzaszto dolgok tortennek ebben az alkotasban es soha tobbet nem akarom latni, am batran ajanlom.
Mert ez egy jo film.

Soha többet nem akarom még egyszer megnézni, nagyon megviselt. Az első fél óra piszok erős, piszok kemény, a nézőbe belerak egy rohadt nagy terhet, kendőzetlenül meghatározza mi várható a továbbiakban, és bőven lesz is idő elmélázni rajta ki mit tenne, hogyan. Én egyáltalán nem érzem sem elnyújtottnak, sem feleslegesnek egyetlen percét sem, mert ugyan filmbeli logika szerint vannak benne buktatók, de ha egy „valós” ember természetét vesszük, akkor inkább érzem ezt a történet vezetést hihetőnek, mint bármi mást. Ilyen az ember. Viszi a düh, viszi a bosszúvágy, aztán megroggyanunk, elfáradunk, kételkedünk, elcsitulunk. Jennifer Kent innentől bármit is csinál én azt látni akarom, mert a Babaddok után (ami szintén zseniális) ezt lerakni az asztalra … Elismerésem. De ezt akkor sem, soha többet, belemart a szívembe.

Jennifer Kent második filmjét már az előzetese óta nagyon vártam. Előző alkotása a Babadook kifejezetten tetszett tőle dacára annak, hogy egy-egy hatásvadász vagy túlgondolt megoldásai mellett volt egy igen komoly atmoszférája, ami mind a parafaktort, mind a családi drámai szálat is meglehetősen megemelte.
Ezen filmjét stílusában leginkább a Brimstone-hoz lehetne hasonlítani, viszont érdekes, hogy míg ott rendesen ki volt töltve a közel két és fél óra, addig a Nightingale 136 percére ez messze nem érvényes. A film nyitó fél órája pedig piszkosul erős, kendőzetlenül brutális, feszült, sokkoló jelenetekkel alapozza meg a kiváló atmoszférát. Azután megkezdődik egy road-movie szerű szegmens, amiben ugyan szintén megvannak ezen tényezők, (sőt 1-2 hallucinációs résszel még rá is pakol némi nyomasztó érzést), de jó pár jelenetet abszolút feleslegesnek, kissé elsietettnek vagy éppen logikátlannak véltem. spoiler
Fél órát kényelmesen el lehetett volna engedni, mert a Billy és Clare közti kialakult összhangnak és a viszontagságai bemutatásának egyáltalán nem ment volna a kárára, mivel kellően jól van kibontva. A sajátos módon ábrázolt korkép, a feketék és fehérek közti vagy az angolok-írek közti ellentét is hatásosan van érzékeltetve, amihez remek színészek is dukálnak. A befejezésnél vártam volna egy erősebb gyomrost, de ennek ellenére is emlékezetes a lezárás.
Summázva, Kent ismét egy szerintem kiváló művet alkotott, amiben bizonyos pontjain érezhetően túlvállalta magát, de ezzel együtt is megmutatta, hogy más jellegű műfajokban is tud maradandót hozni.

Nagyon durva. Nagyon kemény.
Főleg az első fele. A másodiknál kicsit leül, szentimentális lesz, de megbocsátunk neki.

Brutális, megrázó, dühítő, kétségbeejtő. Sorolhatnám. Utáltam minden pillanatát és mégsem bírtam nem nézni. Jó filmnek titulálni olyan, mintha egy jéghegyre mondanám, hogy „csak fagyott víz”. Lényegében igaz, de közel sem fedi a valóságot. Az biztos, hogy hatással volt rám, de az is, hogy soha többé nem akarom látni.

Nagyon brutális – mégis nagyn jó!!!
Ja, és nagyon utáltam ilyen tetűláda-szerepben látni Sam Claflin-t!