That They May Face the Rising Sun (2023) 60% 1★

Az ír táj zöldje. Zöldjei! Mégsem irigylem a helyi filmkészítőket. Nem tudom, hány napot kell tétlenül ücsörögniük a fény hiánya miatt. Vagy mint egy vadász, lesben állni az égbolton feltáruló legkisebb résre, és azonnal megkezdeni a forgatást. Csak mondom, egyetlen rövid kis jelenet erejéig esik a filmben. Amúgy tájcsodálás megy. A madarak, a természet minden hangja, rezdülése hangsúlyos része a filmnek.
Itt kell kiemelnem egy fontos különbséget a magyar és az ír vidékábrázolás között. Nálunk a tisztes szegénység nem irodalmi téma. Sőt, kárhoztatandó púderezés. Írországban viszont a vidéki élet dicshimnuszát megénekelni igenis erős és jól gondozott hagyomány. Nem jelenti ez a nehézségek letagadását, nem jelent ez még csak megmásítást sem, de határozottan van benne idealizálás. Ahogy a magyarban is határozottan benne van a túlzás. Annyira azért nem rossz. Nem mindenkinek rossz, és nem mindenben rossz. Ahogy Írországban sem igaz az ellenkező véglet. De tény, hogy talán összességében mégis máshogy gondol magára egy ír és egy magyar. Amikor azt mondja, összességében: akkor az egyik látja a szépségét. Egy ír összességében azért produkál némi rajongó tiszteletet saját maga és a hasonszőrűek irányában, amiért képes így élni.
Ez a film ennek a tipikus példája. Egy középkorú házaspár a férfi szülőhelyére vonul vissza Londontól. Az ár ellenében – ahogy egy ismerősük mondja. Hiszen mindenki megy el, és a környéket immár csak az öregek lakják. A pár viszont szeretettel, nyitottsággal, érdeklődő figyelemmel van jelen, és a sok öreg kapcsolódik hozzájuk. Jönnek, megmutatják nekik az életüket, és engedik, hogy velül legyenek jóban, rosszban. Mintegy mindenki a gyerekeként vagy unokaöcsként, unokahúgként kezeli őket. És ők elfogadnak mindent, nem ítélkeznek.
Utóbbi a nagyon fontos: a kamerának ez a nem ítélkező szeme. Mi magyarok, a nem ítélkezőt megszépítőnek véljük. Ha csak megmutatom, akkor nem fedem fel a hibáit. Az egyén és a társadalom bűneit. Akkor hazudok. Érdekes ez, mert azt gondoljuk, hogy a rosszat dokumentálni kell, és a rossz kizárja a jót. (Lásd Kertész Imre érthetetlenségét, hogy a lágerben is vannak jó pillanatok.)
A film tehát megmarad valahol a küszöbön – több látszik, mint az utcáról, de nem vájkálunk az emberek fejében, lelkében. Nincs itt letagadva a vidéki élet fenntarthatatlansága. Sem az ír léttel járó olyan megalázó helyzetek, mint az Angliába való kivándorlás szükségessége, még úgy is, hogy vécétakarítást, mindenféle karbantartást kell ott csinálni. Mindeközben viszont képes megmutatni, hogy ezek az emberek milyen irracionális erővel kötődnek a helyhez.
Cseles ez így, mert nem mondhatom, hogy eltakarta a dolgokat, hisz nem. Bent vagyunk az öregember egyszerű és elhanyagolt házában, látjuk az ágyból kimászni, elkészülni. A boldogságot firtató kérdésekre is a nyugalomra való hivatkozás a válasz. Valamit valamiért. Így lesz összemérhető ez a városival. Így lesz ez csak egy életforma, az élet egy módja. Nem kevesebb, nem több. Csak más.
off