Egy sárga taxi jár fel-alá Teherán forgalmas utcáin. Utasai közt van emberi jogi ügyvéd, kalózkiadású lemezekkel seftelő férfi, iskolás kislány, nyugdíjas asszony. Egy közös bennük: mindannyian őszintén megnyílnak, és hol higgadtan, hol szenvedélyesen érvelnek a felmerülő magán- és közéleti… [tovább]
Kedvencelte 1
Várólistára tette 42
Kiemelt értékelések
Hónapokkal a megtekintés után is velem maradt a film. Figyelembe véve az elkészültét hátráltató „nehézségeket”, és a célközönséget, nem tudom nem elnézni a hibáit. Egész más körülmények között élve is nagyon szomorú felfedezni a „mi” életünket is megkeserítő párhuzamos valóságokat. Panahi filmje nálam az „intellektuális” empátia érzését váltotta ki, és valószínűleg még elég sokáig itt fognak az agyam mélyén motoszkálni vele kapcsolatban a gondolatok.
Sajnálom, nekem ez nem jött át. Olvastam nem egy könyvet Iránról, igyekszem képben maradni az ottani dolgokkal is, de ezt a „filmet” nem igazán tudom hova tenni. Ilyen erővel bármelyik országban betehetnénk egy kamerát egy taxiba, biztos, hogy hallanánk és látnánk érdekes, akár megdöbbentő dolgokat, társadalomkritikát, politikai vitákat, sírást, nevetést, megtört sorsokat, és még csak keletre sem kellene menni.
A felvétel módja roppant ügyes és leleményes. Ez a cinema direkt meg nagyon adta. Az elején azt hittem, hogy ez full véletlen és Panahi csak taxizgatott egyet Teheránban, aztán persze utánaolvasva nyilván rájöttem, hogy ez nem igaz, de tökre bekajáltam a filmet.
Érdekesek voltak ezek a taxi-történetek, amelyeknek csak maga a taxi volt a közös pontja.
A film befejezése meg zseniális.
Népszerű idézetek
– És az aranyos unokahúgod, ő kit érdekel? Majd sétálok, te meg csak menj a találkozódra. Én majd hazatalálok, mint a kislány „A tükör”-ben.