Sen Longitude Thee 180 Ongsa Lak Phan Rao (2022–2022) 90% 9★

@Ainsel minden egyes szavát csak ismételni tudnám, így csak annyit tennék hozzá ez egy szívszaggató Master Piece, tele szimbolikával és mögöttes tartalommal. A sorozat legtöbb beszélgetése bármiről is zajlott nagyon jól tudtad nem arról beszélnek. Fontosak voltak a fényviszonyok, karakterek elhelyezkedése a párbeszédben, apró mimikák. Tényleg egy szívszorító mestermű, gyönyörű képvilággal és még szebb zenével.

Fantasztikus egy sorozat. Itt tényleg minden részletre oda kell figyelni, a helyszíntől megkezdve a színvilágon keresztül a metaforákba bújt ki nem mondott szavakig – minden számít, s pont ezért bosszant, hogy voltak tálalási hibái, oda nem illő jelenetek, illetve pont olyan jelenetek hiánya, ami kellettek volna, spoiler. Viszont érdekes módon ez talán egyike a kevés sztorinak, ahol nem drukkoltam a fő párosunknak, hiszen egyikőjüknek nagyon sok mindent helyre kell rakjon még magában ahhoz, hogy felnőjön a kapcsolathoz, spoiler, ráadásul sokszor nem tudtam eldönteni, hogy spoiler. Sok mindent tudnék írni a történetről, de szerintem ezt inkább átélni kell, úgyhogy mindenképp adjatok neki egy esélyt!
Amit viszont megtanultam, hogy ha egy BL-nek hosszú címe van, egy kijelentés a címe, vagy ha nagyon minimális helyszínen játszódik, az tuti zseniális lesz, pl. Your Name Engraved Herein, I Told Sunset About You / I Promised You The Moon, Like in the Movies…

Aki egy könnyed romantikus sztorit szeretne, és a csókjelenetet várja mint a messiást, az ne ezt nézze. Komolyan. Ez dráma a javából, méghozzá karakterdráma. (A csókjelenetet pedig csúnyán elszúrták, mondhatni belerondított egy oszlop…inkább ne is lett volna az egész)

Itt minden szónak, mondatnak súlya van, és mindnek több mögöttes tartalma. Pl. In és Wang egy levesről beszélnek, de közben ha figyelsz a metakommunikációjukra, látod, hogy egyáltalán nem a levesről van szó, hanem valami egészen másról. Itt végig a metakommunikáció volt a lényeg, hiszen Wang volt az egyetlen, aki nyíltan is ki merte mondani a fájdalmas igazságokat. Régi sebeket tépett fel, és próbált rávilágítani, hogy sosem fognak igazán begyógyulni, míg In és Sasiwimol szembe nem néznek a múlttal, a veszteséggel, és az elkövetett hibákkal ahelyett, hogy menekülnek előle.

Gyakorlatilag egy helyszínen játszódik az egész, mindössze három szereplővel (plusz a negyedik Siam), és minden hangsúly a színészi játékon, a dialógusokon, és a mélységes csendeken van, amikben néha több a mondanivaló, mint a szavakban. A rendezés, a zene, a színek, az egész környezet, a rengeteg elrejtett szimbolika… zseniális. Ahogy a hangulat is. Végig olyan erős atmoszférát tudtak teremteni, ami ritka, és biztos, hogy még napokig-hetekig meg fog maradni körülöttem. Mintha egy színházi darabot néztem volna. Wang pedig az a fajta karakter, aki igazán a szívem csücske. Ahogy megismeri önmagát, az érzéseit, és kiáll azért, amit akar, és gondol. Egyenes, őszinte, és bátor. Belelát In-be és Sasiwimolba egyaránt, jobban megértve mindkettőt, mint ők önmagukat. Annyi, de annyi mindent lehetne mondani erről a sorozatról… De inkább mindenki nézze meg, és érezze.

Miután végeztem az utolsó résszel, belefutottam egy idézetbe az Éjfélkor Párizsban című filmből, ami tökéletesen illik ide: „Szerintem az igazi szerelem megszünteti a halálfélelmet. Minden gyávaság abból származik, hogy nem szeretünk, vagy nem szeretünk jól.”