Riefenstahl (2024) 80% 5★

Ügyes dramaturgiája van ennek a dokufilmnek, kezdődik az idillivel és az időben távolival, aztán fokozatosan egyre sötétebb, meghökkentőbb és aktuálisabb lesz. Felvázolja egy hagyományos életrajzi történeti megközelítés alapjait, csábítja a nézőt az újonnan feltárt Riefenstahl-hagyatékból vett források tömkelegével (magánlevelezés, fényképek, hangfelvételek, videók), jelezvén: múzeumba megyünk. De menetközben aztán elmossa a poros múlt és a jelen közti határokat, amire az alany is jó alapot nyújt, hiszen hosszú élete volt (2003-ban halt meg). A hosszú élet egyben arra is lehetőséget adott neki, hogy gondosan alakítsa a saját magáról kialakult képet, vitába szálljon, pereljen stb. Így egy ilyen filmet nem lehet úgy megcsinálni, hogy csak a vitatott nácis évek rekonstruálásáról szóljon, foglalkozni kell a több évtizedes emlékezettörténettel is.

A német múltfeldolgozásnak (nagyon csúnyán hangzik: Vergangenheitsbewältigung) megvan a maga liturgiája a filmekben, könyvekben. Először szembesülünk a szelektíven emlékező, vagy relativizáló alany saját múltjáról szóló állításaival (a viták során a legnagyobb slágerek, sorrendben: nem tudtam semmiről; jó, tudtam valamiről, de csak parancsra tettem; nem érdekel a politika, nem is foglalkoztam vele sosem; nem volt alternatíva; miért, te jobb lettél volna?!; de amúgy meg – most nem azért –, mindent összevetve, nem is volt az a korszak olyan rossz), majd a gondos történész, dokufilmes vagy esetleg egy éles szemű kortárs rámutat, hogy nem csak, hogy tudott dolgokról, de benne is volt a dolgokban. Az újabb német történetírás eredményeiből pedig jól kirajzolódik, nem csak apró bűnöket, elbocsátásokat meg hasonlókat látott az átlag német, hanem sokkal többet, a tömeggyilkosságokkal valamilyen formában legkésőbb a kényszereutanázia kapcsán már a társadalom jelentős része szembesült.

Úgy látszik, ahogy erősödik a reprezentáció ereje a mai nyilvánosságban, úgy egyre többen elemzik a történelemről szólva azt, miként lehet a képeket és általában a vizualitást az elnyomás szolgálatába állítani. Jonathan Glazer filmje mellett szépen elfér a Riefenstahl. Gondolhatunk itt Riefenstahl-féle testkultuszra, amit a maga gonosz esztétikájával a filmjeiben képviselt. De talán még szemléltetőbb az a háborús eset, amit a doku körüljár.

Történt ugyanis, hogy a lengyelországi megszállás során a rendezőnő forgatni indult a frontra, ám a felvételébe bele-belezavartak a környéken robotoltatott zsidók. A zsidóknak menniük kell! Vetette oda, még csak nem is feltétlenül tömeggyilkos szándékkal. Ő az apolitikus művész, nem érdekli más, csak venni lehessen már nyugodtan azt a makulátlan szépséget, amiért úgy lelkesedett. Mire elért a német katonákhoz a kívánsága, a mondat jelentéstartalma kissé átalakult, és tömeges kivégzés lett az eredmény. Ha filozofálós kedvünkben vagyunk, beleláthatjuk ebbe a történetbe azt a modern alapproblémát, hogy amit a kamera nem vesz, az már halott, vagy előbb-utóbb az lesz (Ott van aztán ennek az ellentéte is az életműben: Riefenstahl egy későbbi filmjéhez koncentrációs táborból „kölcsönöztek” cigány gyerekeket, akiket, bár lencsevégre kerültek, nem sokkal később megöltek).

A „múltfeldolgozás” amellett, hogy alapos, kritikai tudással szolgál, sugallhat valamiféle lezártságot: adott egy egységnyi múlt, fel kell dolgozni, aztán a jövő embere már jól fog viselkedni. Ezt a csapdát a doku igyekszik elkerülni, a nyitott történelem elvét vallja, így külön foglalkozik Riefenstahl későbbi Szudán-mániás korszakával, amikor is német cégek szponzorálta afrikai útjain rendezett bizarrabbnál bizarrabb „programokat” a helyieknek (legjobb német nyugdíjas hobbi ever: bedobálni édességet a szudáni gyerekek közé, hogy megverekedjenek érte).

Érdekelt volna még egy kicsit Riefenstahl személyes, intimebb története, amiről valamivel kevesebb szó esik, mint az emlékezetpolitikáról. Egy alkalommal felidézik a készítők az egyik gyerekkori élményt, amelyet a rendezőnő végül kihagyott a publikált önéletrajzából. A barátnőjével csatangoltak, művelték a szokásos gyermeki határátlépéseket, rosszalkodásokat, meg apró dolgokat loptak el egy kisboltból. Az apja ezekért többször félholtra verte. Ha nem is olyan értelemben fontos az ilyen történet, hogy pszichológiai redukcionizmussal éljünk (ahol A élmény/trauma okozza aztán később a B életeseményt), de talán jó szimbóluma mindez annak az elképesztően zárt, fullasztó világnak, amit Riefenstahl megalkotott a filmjeiben, ahol minden hiba, másság, csínytevés büntetést, vagy elhallgatást vont maga után.