Popee the Performer (2000–2001) 27% 3★

Nem tudom, hogyan ér el ez a sorozat 7 fölötti átlagokat más oldalakon. Azt sem értem, hogyan lehet rajongani érte.
A sorozat alapvetően néma, csak az utolsó részben hallhatunk emberi hangot spoiler. Leginkább a burleszkre hasonlít, a mozgásokból, és az erőszakból csinál viccet, de ugye a burleszk kifulladt a hangosváltás után. Rajzfilmekben ugyan nem szenvedünk hiányt a nyugati oldalon sem, ahol az erőszak a showelem. Pl.: Kengyelfutó Gyalogkakukk (1966–1973) vagy Tündi Bündi Barátok (1999–2016) vagy Bátor, a gyáva kutya (1999–2002). Lehet még sorolni.

Tehát lehetne nézhető. DE! A megvalósítás borzalmas, fájt a szememnek a cgi, a karakterek gyurmafigurákra emlékeztetnek, nem csak kívülről, hanem belülről is. Nem vérzik senki, amikor félbevágják, ellenben az orrban és az arcban van valamiféle piros festék.
Az ötletek egy része jó volt. A sorozat első felében éreztem a koncepciót. Cirkuszi mutatványokról van szó. Popee egy tehetségtelen bohóc, Kedamono mindent jobban csinál, amire viszont Popee irígy. Mivel Popee nem csak tehetségtelen, hanem pszichopata is, ezért minden trükkből katasztrófa lesz. Ezután viszont megjelenik Papi. Tanítgatja Popeet és Kedamonot. A többi ugyanígy megy. Itt azért már alábbhagy az amúgy is alacsony színvonal, mert Papi még nagyobb pszicho és borzalmas perverz poénokat hoz magával. Kicsit később viszont szétesik, kifullad az egész, a koncepció elvész, a szereplők csak táncolnak, ugrálnak, futkároznak, a helyszínek is változnak, de a cirkusz már nem mérvadó az egészben. Pedig ez az, ami miatt minden abszurd és groteszk meg morbid elfogadható lehetne.
Talán az utolsó rész érdekes, ahol Kedamonról lekerül az álarc egy pillanatra, a csattanó ugyan nem nagy, de így is érdekesebb, mint az eddigi futkározás. Messze Kedamono az, akivel a legjobban együtt lehet érezni (talán még a békával is), és neki van a legfurább karakterdizájnja, amit életemben láttam.

Kinek ajánlom? Nagyon senkinek. Ivós játékra esetleg, mert nagyon be kell állni, hogy értelmessé váljon, főleg a második felében. Gyerekeknek semmiképpen.

Amikor 2018 környékén felkapott lett és a YouTube-on is rendszeresen szembejöttek velem a fananimációk, kíváncsiságból utánanéztem, mi is ez pontosan. Életem egyik legnagyobb hibája volt. És ez a gondolat a végignézése után se változott. A mazochista kihívás miatt csináltam csak, eskü!
Minden epizódban abszurdabbnál abszurdabb őrültségek történnek, amelyekben nem ritkaság az sem, hogy a szereplők a legbetegebb módokon halnak meg vagy ölik meg egymást. Hogy aztán a következő részben újra kezdjék az egészet. Nem tudom, ki volt az az értelmi fogyatékos, aki rábólintott arra, hogy ezt a rémálmot gyerekeknek sugározzák, de remélem azóta kirúgták. 18 éves létemre is rossz volt nézni.
Nemcsak a „sztori”, hanem a CGI is egyenesen borzalmas (még 2000-es viszonylatban is).
A címszereplő, Popee egy pszichiátriai kezelésre szoruló, idegbeteg bohóc. Például ha az asszisztense, Kedamono nem megy bele egy veszélyes mutatványba (mert ne adj isten, félti az életét), őrjöngésbe kezd és bombákat dobál szerencsétlenre. Kedamono messze a legkedvelhetőbb karakter a cirkuszban, mert egy maszkos lila farkas létére belészorult a legtöbb emberség. Szinte már sajnálja őt a néző azért, hogy Popee folyamatosan terrorizálja. Segítőkész és kedves, mégha nem egyszer ő is csinál furcsa dolgokat. A két csillag neki köszönhető. Viszont a sorozat mélypontja, a legabszurdabb szereplő, Papi, Popee apja egyszerűen kiborított. Nem csak szimplán őrült, mint a fia, hanem hihetetlenül perverz is. Az „anime” amúgy is alacsony színvonala az ő megjelenésével még lejjebb kúszott.
Vígjátékként számomra egyáltalán nem működött, pedig vannak beteg vígjátékok, amiket én is szeretek. De ez inkább abszurd volt, semmint vicces. A zene és a soundtrack a sorozathoz illően szintén rossz, sok hallgatás után meg már idegesítő.
Senkinek se ajánlom! Nem olyan világklasszisan borzalmas, mint a Boku no Pico, de nem éri meg időt szánni rá.