A Wéber panzió a hegyek között fekszik, távol minden emberlakta vidéktől. Kis társaság nyaral itt, de mindenki folytatja régi életét: Corina reménykedik, hogy hamarosan felhívják Olaszországból, Madame Vintilla leveleket vár Bukarestből, Bogoiu úr mindennap felírja a dátumot és a napi… [tovább]
Kedvencelte 1
Várólistára tette 2
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
2 hozzászólás
Szerettem volna írogatni kicsit arról, miért és miként, hogyan jött létre és vált ennyire kedvelt és igen elterjedt műfajjá Magyarországon a tévéjáték, illetve hogy miért tűnt el a színről nem sokkal a rendszerváltás után – de erről nagyon maximum érintőlegesen, talán egy másik darab kapcsán fogok majd értekezni. A Nyári játék sokkal fontosabb vetülete: engem ez a film megvett kilóra! Imádtam minden percét, mélyen a szívembe talált, pedig szigorúan filmművészeti szempontból semmi sem predesztinálta erre…
Mégis megírtam még tegnap este egy barátomnak, mennyire tetszett és mennyire rajongtam volna érte, ha véletlenül könyvként olvasom el ugyanezt a sztorit. Ez lehet a kulcs: a Nyári játék egy kegyetlenül jól kitalált és megírt történet a nyári üdülés megváltozott dimenzióiról, az ember által hátrahagyott szürke hétköznapok nyomasztó emlékeinek eltemetéséről és az ideiglenes szabadságról, amíg szárnyalhat a fantázia, azok lehetünk, akik szeretnénk, azt tehetünk, amit szeretnénk. Szerethetünk is, úgy, ahogy a normális világban nem szerethetnénk, félelem és bűntudat nélkül, sőt, zabolátlan lelkünk végre átadhatja magát legvágyottabb fantáziáinak is.
Hogy mindezt a film egy jól láthatóan épített, maximum néhány négyzetméteres, egyhelyszínes díszletben adja elő – nem fáj. Hogy zene a produkció alatt nem csendül fel, hogy másfél órára elnyújtani ezt a cselekményt kicsit túlzás – nem fáj. Hogy a rendezés nincs a helyzet magaslatán, és szigorúan a történet logikai felépítésében mintha konkrétan elhagyna egy fontos sarokpontot spoiler – nem fáj. Hogy Lehoczky Zsuzsa Corinája végig természetellenes hanghordozásban beszél – nem fáj. Nem fáj, mert a varázslat, a remek párbeszédek, főleg a fináléban Lehoczky, Csikós, Benkő és Feleki négyese annyira megindító, igaz és bölcs, hogy az ember már-már megkönnyezi a szentimentális pillanat emelkedettségét…
Igen, ez a film technikailag nem telitalálat, sokkal inkább hasonlít egy filmre vitt, de minden tekintetben színházi produkcióra, ugyanakkor amiről szól és ahogyan arról mesél, az olyan szinten hibátlan, hogy nincs okunk keseregni a hiányosságok miatt.
Ez most nagyon szubjektív, talán mondhatom, elragadtatott véleményem, de nekem ez nagyon bejött!
