Mintha egy városban lennél (2021–2021) 85% 22★

Az az egyik gond azzal, ha elhagyod a lakásodat, hogy rengeteg ember van odakint. Az a jó a lakásomban, azon túl, hogy remek lakás, hogy én döntöm el, vannak-e benne mások.

Fantasztikus helyen ültünk. Vagyis amit mások annak gondolnak. Elől, középen. A tökéletes hely számomra hátul, szélen van, onnan ki tudok jutni. Amint beérek a színházba, már a kijutást tervezem.

Számos tevékenység, amit manapság az úgynevezett vakáció alatt űznek az emberek, az régebben a hadifoglyok büntetésére szolgált. Sokszor olvasni, például a Times utazás rovatában, hogy egy utazás keretei között hegyet mászhatunk, miközben ránk kötöznek egy másik embert, és ha felértünk a tetejére, jöhet az ugrás. Ez a vakáció 15 rongyba kerül személyenként. Számomra ez egyenlő a bataani halálmenettel. Akkor a bataani halálmenet túlélői is követelhették volna a pénzüket, mert fantasztikus élmény volt.
Gyakran töprengek azon, miért csinálják ezt az emberek. Kihívásokat keresnek. Egyfolytában azt mondogatják, hogy kihívásokat keresnek. Ezek koholt kihívások. A hegymászás koholt kihívás, hiszen nem muszáj megmászni. Ezzel szemben számos dolog van, ami feladata egy embernek, de mégsem teszi meg, mert fél vagy mert nehéz. Na azok a kihívások! A kihívás egy kötelező feladat, nem pedig egy kósza ötlet.

Manapság rengeteg ember űz extrém sportokat. Sokan vállalkoznak rá, mondván, kihívást keresnek. Ilyenkor eltűnődöm: ezeknek az embereknek mégis milyen az életük? A való élet elegendő kihívást tartogat. Ha sikerül eljutnom a tisztítóba anélkül, hogy összeverekednék valakivel… El is tudtam vinni a ruhákat, és el is tudtam hozni anélkül, hogy perrel riogattam volna a verekedőt, vagy valaki megfenyegetett volna. Ez önmagában is kihívás. Tényleg szükség van kihívásokra? Számomra a saját életem is kihívást jelent. Én nem hajkurászok szédületes kihívásokat. Rettegek, hogy fizikailag megsérülök. Ez mindig is így volt. Kerülöm azokat a tevékenységeket, ahol nagy az esélye a sérülésnek, ami gyakorlatilag bármi,amihez bukósisakot kell hordani.

Scorsese: Hajlamos vagy lenézni az embereket?
Lebowitz: Úgy érted, sznob vagyok-e? Bizonyos fajta sznobizmusokat elítélek. Én másképp vagyok sznob. Az én sznobizmusomnak semmi köze ahhoz, hogy ki az apád, melyik iskolába jártál, hol nőttél fel. Azon alapul, hogy egyetértesz-e velem
az adott kérdésben. Kizárólag erről szól. „Te úgy gondolod? Hagyjuk!”

A kisgyerekek cigarettafüstben éltek. Értik? Nálunk például az anyám sosem nyitott ablakot, mert nem akarta, hogy a kinti levegő bekússzon a házba. Nem lehetett odabent látni. Az ötvenes évekről beszélünk. Ha kocsiban ültünk, nem húzhattuk le az ablakot. Apám pipázott, anyám cigarettázott.

Ami az utazást illeti, nem hiszem, hogy az emberek élvezetből csinálják. Amikor látom a reptéren a sok nyaralni induló embert, azt gondolom: „Ilyen rossz az életük?” Ilyen rossz a normális életük, hogy így gondolkodnak: „Tudod, mit? Fogjuk a gyerekeket,
menjünk ki a reptérre több ezer bőrönddel, álljunk sorba, hagyjuk, hogy idióták kiabáljanak ránk, induljunk későn, és zsúfolódjunk össze! És ez jobb a normális életünknél.”

There's nothing better for a city than a dense population of angry homosexuals.

Fran Lebowitz: I mean, I really think that musicians, probably musicians and cooks, are responsible for the most pleasure in human life.

Now people are always saying… „There's no books about people like me. I don't see myself in the book… Did you see yourself in this book?” And I always think, „No.” I mean, a book isn't supposed to be a mirror. It's supposed to be a door!