Míly öröm élni (1961) 70% 1★

Ha van műfaj, amit legkevésbé szokás Alain Delon nevével bármiféle összefüggésbe hozni, akkor az a vígjáték: komoly, szenvedő, manipuláló, útkereső alkat lévén az ember ösztönösen nehezen is képzeli el, hogy tudna őszintén bolondériázni, pedig késői életművének egyik kritikailag vegyes megítélésű, de a közönség által általában kedvelt darabja pont egy vígjáték: az Asterix az Olimpián, ahol azonban szerencsétlen módon éppen abból fakad a komikus él, hogy rengeteg cameózó sztárhoz hasonlóan Delon éppen önmagát parodizálja benne ki.

Van azonban nem kevés olyan vígjáték, amikben Delon önjogán komédiázik, méghozzá nem is sikertelenül. Az egyik ilyen mű, mondjuk úgy, a súlytalan kategóriából A folyón át Texasba, és itt egy másik induló is, a finoman szólva áthallásos Mily öröm élni.
Ez az 1961-es francia-olasz mozi René Clément kezei közül került ki, egy évvel a szerintem azóta is verhetetlen Ragyogó napfény után. A Mily öröm élni minden, ami a Ragyogó napfény nem: fekete-fehér, nem kimondottan szép vagy patinás (nem is egyszerű belőle szép kópiát találni), nem villant fel rendezői és forgatókönyvírói bravúrokat, ami azt illeti, a színészi munka terén sem érünk fel az egy ével korábban pszicho-thrillerhez. A Mily öröm élni mással hódít, és elsősorban talán azoknak lehetne ajánlgatni, akik szeretik például a Horgász a pácbant.
A film komikus éle nem átütő, de egész lelkületét nagyon stabilan meghatározza. Szép felbontásban nézve vélhetően nem panaszkodik a minőségére sem, és hát a mögöttes tartalma úgyszólván kikezdhetetlen. A húszas évek Olaszországában önfeledt, frissen leszerelt katonák úgy próbálnak munkához jutni, hogy belépnek a fasiszták közé, akik aztán egyből ki is ajánlják őket – a Delon által játszott főhős éppen egy anarchista családhoz kerül, természetesen egy gyönyörű lány társaságába, szóval már látatlanban is felsejlik, egy mosolygós Római és Júlia újraköltést fogunk majd látni. Ez nagyrészt így is történik, a film tulajdonképpen egyetlen, jól kiismerhető állásfoglalás köré épül fel: az őszinte és természetes emberi érzések mindig felülírják a kreált eszmények által belénk erőltetett érzéseket. Sőt, amikor a film egyik pontján látjuk a két fiatalembert belépni a fasiszták közé, majd egy órával később a főhőst, ahogy felviszi az anarchisták zászlaját a templom tetejére, arra is rájövünk, hogy párttagnak lenni sosem jelenthet teljes azonosulást egy szervezet minden eszményével, tevékenységével, célkitűzésével. Ez csak azért fontos, mert történelmi és generációs távlatból is hajlamosak vagyunk elítélni közelmúltunk és a XX. század hasonlóképpen cselekvő tömegeit – legyünk empatikusak, gondoljunk azokra, akiknek a papír aláírása a munkanélküliség, esetleg az éhhall előli menekülést jelentette!
Delonnak egyébként jól áll ez a lazaság, főként azért, mert fiatal. Még nem érezzük a szemeiben kavargó sötét energiákat, még nem magától értetődő a gigolo, a macsó felhang mozdulataiban és gesztusaiban – ez ugye azt is jelenti, hogy természetessége ellenére egyszerre tudta levetkőzni a Rocco… drámai és a Ragyogó napfény hódító, de hátborzongató felhangjait. Színészi játék helyett azonban most is érezhetően önmaga naturális kamera előtti jelenlétére épít – továbbra sem kétséges tehát, hogy ifjú évei és életművének még mindig korai filmjei minden tekintetben munkássága csúcsát is jelentik egyben.
A film rendezése és filmezése, mint írtam, abszolút nem kiemelkedő, de Angelo Francesco zenéje nagyon jól sikerült!

Üdítő, kellőképpen komoly és kellőképpen komolytalan korai Delon mozi a Mily öröm élni, ám összességében véve érthetően nem lett klasszikus.