Les Miserables: Shoujo Cosette (2007–2007) 86% 5★

Hirtelen felindulásból vágtam bele a 2018-as sorozat csalódása után, de igazából nem vártam, hogy ennyire jó lesz. Középkategóriás shoujo anime plakát, nem kifejezetten lenyűgöző rajzstílus (hiába, anno a Gankutsuónál is tartottam egy kedvenc klasszikusom animéjétől, de ott legalább valami látványosan különlegesre számíthattam – itt a rajzstílus abszolút közepes), és egy cím, ami arra utal, hogy a regény egyik legsemmilyenebb karakterét helyezzük majd fókuszba.
A nagy hátránya ennek az animének, hogy egyrészt, szerintem nem volt jól belőve a korhatár. A nyomorultak minimum 16-os, de inkább 18-as karikás történet, mert nagyon súlyos és nagyon durva témákat érint. Itt mentségére szóljon az animének, ezekből keveset cenzúrázott és azok sem mind szükségszerűen csak korhatár miatti, olcsó döntések voltak (spoiler). Viszont sajnos a cenzúra miatt nem lehetett rendesen vért megjeleníteni (nagyon sokat rontott a hangulaton, hogy egy lövés csak annyit okoz, hogy kicsit kirojtosodik a ruha), ami azért is hatott furcsán, mert rengeteg az on screen halál. Sokkal jobb lett volna, ha fel sem merül, hogy ez bármilyen szinten gyerekeknek szól.
De a pozitívumok… cenzúra ide vagy oda, merem mondani, hogy ez az egyik, ha nem a legjobb Nyomorultak adaptáció, amit eddig láttam. Mert ellentétben nagyon sok változattal, ami csak próbál minél többet belesűríteni az 1200 oldalas regényből, valami emészthető hosszúságú filmbe, a Shoujo Cosette jól ad hozzá. Nem időzünk túl sokat olyan szálakon, amik nem visznek előre, de mindent és mindenkit mélyítünk. Akik találkoznak, azokra a találkozás hat, nem fordul elő, hogy valakik évekig élnek egymás mellett anélkül, hogy nyomot hagynának egymás életében. Cosette-nek van kapcsolata a fogadott testvéreivel, Gavroche rendesen interaktál a szüleivel, Cosette barátnőket és élményeket szerez a lányiskolában, a Les Amis tényleg egyetemisták, akik azon túl, hogy tervezik a világmegváltást, próbálnak odaérni az óráikra, csajoznak, és néha nagyon nehézkesen kaparják össze a pénzt az albérletre.
Igazából mindenkiről érdemes lenne írni, mert tényleg nagyon jól összeálltak a történetek, de ha két figurát kell kiemelnem, akiket tényleg imádtam, az Javert és Enjolras. Javert eleve főszereplő/főgonosz, de nagyon mostoha szerepe van, mert nagyon gyorsan lerendezzük az előtörténetét a regényben, és sosem ismerjük meg igazán a motivációit. Itt bőven fókuszálunk rá, sokkal komplexebb a személyisége, sokkal erősebb a jelenléte, és végig inkább antihős, mint antagonista. Matsuyama Takashi meg szerintem a legjobb szinkronszínész az egész sorozatban, nagyon karakteresen szólaltatta meg a rendőrfelügyelőt. Enjolras pedig nem annyira főszereplő az eredetiben – fontos, mozgatja a cselekményt, de azért elsősorban az a szerepe, az Amis-zal együtt, hogy Marius szálának hátteret adjon – itt teljes mértékben szemszögkarakter, és annyira jót tesz neki. Bátor, karizmatikus, szeretetteljes, és végtelenül naiv srácként ismerjük meg, aki igen, mindenkit a bűvkörébe von, de attól még ő is ember, és ő is fiatal. Nagyon tetszett, hogy finoman leemeltük Enjolras-t a piedesztálról, ahová külső szemszögek helyezik, és egy élő, szerethető figurává vált. Ráadásul itt is rengeteg volt az eredetiben nem létező interakció, ami sokat mélyítette a történteket – Enjolras és Valjean, Enjolras és Javert, Javert és Fantine mind olyan kapcsolatok és konfliktusok, amiknek nagyon is helye volt a történetben.
A cselekmény egyébként végig eléggé pörög, néhány szakasz picit leül, de azok viszont annyira szépen építik a karaktereket, hogy mégiscsak érdemes őket figyelmesen nézni. Amit sajnálok, hogy a fordítás, amit találtam, nagyon gyenge volt (sokszor majdnem bele lehetett zavarodni a feliratba), illetve nekem ez az anime felkerül azok listájára, ahol elképesztően hiányolok egy minőségi szinkront – annyira európai, annyira francia ez a történet, hogy a japán hangok, animés grafika ide vagy oda, kicsit megtörték a hangulatát.
Összességében viszont ha valaki szereti A nyomorultakat, annak maximálisan tudom ajánlani ezt az animét. Igényes, okos, sokszor sírós adaptáció, ami a gyengeségei dacára is ott van a legjobbak között.

A World Masterpiece Theatre egy elég komoly presztízsű animesorozat volt 1969–1997 között, a célja különböző világirodalmi remekek megismertetése volt a japánokkal, főleg gyerekekkel, de meglepő módon, bár a feldolgozott művek adaptálásban elég sok művészi szabadságot engedtek meg a készítők, a sorozatok Európában is különösen nagy népszerűséget szereztek maguknak. A sorozat aztán 2007–2008-ban visszajött egy rövid hajrára, és az egyik adaptált mű Victor Hugo máig méltán népszerű Nyomorultakja lett. Ami rögtön egy elég nagy probléma, mert ez a könyv abszolút felnőtteknek szól, noha az irodalomban elég sok példa van a könyv gyerekeknek szóló újramesélésére, no és persze sokunk talán emlékszik még Thibaut Chatel rajzfilmsorozatára, ami WTF-befejezése ellenére korának egyik remeke volt, ma persze már nagyon idejétmúltnak tűnik.
A Les Miserables – Shoujo Cosette persze használja a kötelező szabályokat: Cosette áll az anime középpontjában, van benne halott szülő, kisállat… de mindez nem olyan gáz. Főleg mert az első jellemző ellenére nagyon jól bemutatja a többi karakter motivációit, történetét. Tulajdonképp összességében eléggé jól adaptál, a célközönség miatt változik meg egy pár dolog: Fantine prostitúciója kimarad (ezzel sajnos nincs mit tenni, ez Japánban is egy érzékenyebb téma), illetve spoiler és spoiler életben maradnak. Ezekkel maximálisan egyetértek, az előbbinél a célközönség miatt, az utóbbi már a könyvben se tetszett… Szerintem klassz dolog, hogy egy értelmes befejezést kap a karakter. Ezen felül a sorozat nem annyira bagatellizálja el az erőszakot, bár vér meglepően kevés van benne… de érdekes módon van bőven, csak sokkal kevesebb az indokoltnál.
A képi világról sokat nem lehet elmondani… klisés shoujo-sorozatot idéz, de nem igazán csúnya. A zenék szépek, de kicsit melodramatikusak. A hangjáték szerintem teljesen korrekt, nincs kiemelhető alakítás, de sehol se éreztem problémát sem.